Grimbusz

Lehajtott fejjel keresgélt a réten. Vad, hideg szél fújt, a csuklyáját majdnem lesodorta a fejéről. Egy nagy zsákba szedegette, amiket talált. A zsák már telve, s súlyosan dudorodott a kezében, alig tudta beletuszkolni a következő kis darabot, ami félig egy vascső alá beszorulva hevert. A következő darabka csücske egy összeszorított tenyérből kandikált ki. Szétfeszítette a kezet, de nem járt sikerrel, mert amit meglelt, a vad szél kitépte a kékre fagyott tenyérből, mielőtt utána kaphatott volna. Bosszúsan bekötötte a zsák száját. – Úgy sem fér már ebbe több… – morgott magában.
A rét szélén, egy árokban sorakoztak, amiket sikerült egészben megtalálnia. A kaszája mellettük hevert. Felkapta a hátára a zsákot, karjába vette a csorbítatlan példányokat, és indult leadni mindent. A kaszáját az árokparton hagyta, még úgy is vissza kell jönnie, átfésülni még egyszer a rétet.
A szolgálatot teljesítő kapus kitárta előtte a hatalmas bejáratot, amelyen túl szelíden ragyogó fény fogadta. Sietve jött elé a raktáros, hogy átvegye tőle a rakományát, nagyot sóhajtott, és a fejét csóválta, amikor a tömött zsákot meglátta:
– Ez borzasztó! Ilyen még soha nem volt! Ennyi picike darab! Micsoda grimbusz! Mit kezdjünk mi most ezekkel?
– Találjátok ki! Ez a ti dolgotok, az enyém meg, az lenne – ha nem tartanál fel -, hogy gyorsan összeszedjem őket. Bár némelyik olyan apróra szakadt, hogy képtelenség minden darabkáját megtalálni… Megteszem, amit tudok…
Azzal letette a zsákot a földre, a karjában lévőket a raktárosnak adta, és egy üres zsákkal a kezében visszaindult a rét felé.
– Szörnyű, hogy mire képesek saját fajtájukkal szemben. Ez már nekem is sok! – méltatlankodott, miközben átfésülte a réten szanaszét heverő széttépett holttest maradványokat, leszakadt testrészeket. Egy bakancsba beakadva még megtalálta egy szétszakadt léleknek egy kis darabkáját, egy sisak alá szorulva egy másik lélek apró darabját, de épp lelket már nem talált a valaha csukaszürke és barna egyenruhák borította, egyformán mocskos és véres halottak testrészei között. Megmarkolta a zsákot – és a teljesen felesleges kaszáját – és a halál ellibbent a következő csata helyére, összegyűjteni a halottak lelkeit, és az ágyúgolyóktól, gránátoktól, aknáktól szétszakadtak lelkének apró darabkáit is.
Az icipici lélekcafatok, amiket nem sikerült a halálnak megtalálnia, ott maradtak a réten a fűben, a sárban. Egyeseket belélegeztek a bajtársaik, akik temetni jöttek a halottak maradványait, és önkéntelenül kiszabadították őket. Ezek a morzsácskák beépültek a túlélők lelkébe, és nekik fogalmuk sem volt, hogy miért támadt bennük a háború után olthatatlan érdeklődés a zene, vagy például a sport iránt, amit régebben ki nem állhattak. Miért változtattak foglalkozást, vagy miért támadt kínzó vágyakozás bennük egy soha nem látott asszony iránt, akiről fogalmuk sem volt, hogy ki is lehet.
Egyes lélek morzsácskákból a haldoklás kínja is beléjük szivárgott, megmérgezve vele a lelküket, és ha élve megúszták is a háborút, élőhalottként tértek vissza onnan.
Más lélek morzsákat felkapott a szél, kiszáradva sodródtak, rémületet, dühöt, iszonyatos félelmet, és mérhetetlen szomorúságot vittek magukkal – mert néhai gazdájuk utolsó érzéseivel voltak átitatva. Örök félelembe, acsarkodó dühbe, vagy feneketlen depresszióba taszították azokat, akik véletlenül belélegezték őket, akárhol éltek is a Földön, akármilyen messzire a háború helyszínétől.
Voltak olyan pici lélek cafatok, amiket állatok kaptak be véletlenül, és olyan vágyak és érzések kezdtek munkálni bennük, amik meglepő emberi tulajdonságokkal ruházták fel őket.
Számoló és éneklő kutyák, lovak, majmok – beszélő, és ördöglakatokat percek alatt kinyitni képes papagájok – karámot kinyitó, nyomós kútból vizet húzó tehenek – gazdájukat, vagy a cirkusz közönségét, ámulatba ejtő, tárgyakat megkereső, különös feladatokat végrehajtó állatok híre járta be a világot.
Azok a lélekmorzsák, amiket beletapostak a sárba, ott ragadtak és belemosódtak a földbe a következő esőzésnél. Amikor a réten begyógyultak a háború ütötte sebek, és újra kihajtottak a növények, némelyiknek jutott egy-egy darabka emberi lélek, amit senki sem sejtett, amikor lekaszálták a rétet.
A halál abban az egész világra kiterjedő háborúban több mint hetvenkétmillió lelket gyűjtött be, aminek jó nagy részét csak darabokban találta meg, és bezsákolta.
A sors angyalai megpróbálták az első zsákokban található lélekdarabkákat összeilleszteni, és összeragasztani, de sokáig nem engedték újra leszületni őket a földre, mert úgy érezték, hogy inkább az épp lelkeknek kell újjászületni. Azok közül is a szelídeknek, a vidámaknak, mert ők talán jobbá tudják tenni azt az őrült világot, aminek a világháborúja hat év alatt túlzsúfolta a lelkek kamráját.
Azonban a földön élő emberek száma a háború utáni két milliárdról néhány évtized alatt hét milliárdra növekedett, és ennyi embernek nem jutott szelíd és vidám lélek, sőt még az épp lelkek is hamar kifogytak. A jól-rosszul összeillesztett torz lelkek is gazdára találtak és rémtetteiktől visszhangzott a világ. Saját polgáriakat gyilkoló diktátorok, rengeteg ámokfutó, véreskezű szektavezérek lepték el a földet. Lélekromboló művészetek kaptak szárnyra, torz zenék, rémes képek, szörnyű filmek jártak be diadalmas utakat.
Aztán a torz lelkek is kifogytak a lelkek kamrájából, és a sors angyalai kelletlenül kibontották a zsákokat, és a szétszakadt lelkek kis darabkáit küldték le a megszületőknek. Attól függően, hogy milyen lélekdarabka került bele, úgy lett a gazdája egysíkúan mániákusnak tűnő – az épp lelkek szemében. Fiatalok szította értelmetlen háborúk törtek ki, ahol csak az öncélú pusztítás volt a lényeg. Fura gyermekek születtek, akik nem tudtak olyan teljes életet élni, mint amit megérdemeltek volna. Ők korukhoz nem illő vadsággal, harciassággal vetették magukat a környezetükre, vagy álmokban éltek, és nem érdekelte őket a körülöttük lévő világ. Mások nem tudtak, vagy nem akartak felnőtthöz méltó életet élni, örök gyerekként csüngtek a szüleiken. Pici kis lelkek, amik nem töltötték be a megszülető testet, és nagyon nehéz volt a többi léleknek hozzájuk kapcsolódni. Vagy azért, mert leszívták mások minden erejét, vagy azért, mert vadul ellöktek minden jobbító szándékot. A sors angyalai tehetetlenül nézték, ahogy a grimbusz csak egyre növekedett a földön.

/ A grimbusz jelentése: felfordulás, baj, kellemetlenség, bonyodalom, gubanc/