A dolgozat

– Szia, uhh, pillanat…kell neked ilyen…magas dombon lakni…
– Neked meg kell folyton futkározni, mint egy csitrinek. Csinálj magadnak helyet és ülj le!
– Tizenhat éves lány vagyok, tökfej. Mikor futkározzak, ha nem most? Különben is, hogy néz ki már megint a szobád?
– Tizenhat éves srác vagyok, basszus. Mégis, hogyan kellene kinéznie a szobámnak?
– Na jó, arról regélj, hogy állsz a dolgozattal. Együtt kell beadnunk holnap, emlékszel?
– Hát…valahogy nem az, amire számítottam. Persze elég hülye téma.
– Ezt ne inkább hangoztasd a felolvasáson.
– Figyelj, nem lesz ez így jó. Amit összeszedtem, sehogy sem olyan, amit a tanárnő elvár.
– Nem ismered te a női lelket. Na halljam!
– Nem, először te mondd, mint mondott az öreglány.
– Felvettem a telefonommal, ahogy megbeszéltük. A legegyszerűbb, ha lejátszom.

– Ülj csak le aranyoskám! Tudom, ma nem felolvasni jöttél, hanem riport lesz.
– Csak beszélgetés, sőt, inkább a néni mesélhetne nekem. Páros dolgozatot kell írnunk, iskolai feladat és mindenki Jutta nénihez és Zolo bácsihoz küldött minket.
– No és miről kell szólnia annak a dolgozatnak?
– A férfi és nő közötti barátságról.
– Akkor az nem lesz hosszú, kedveském, mert bizony olyan nem létezik.
– De pont ezért küldött ide mindenki! Mert Zolo bácsival 65 éve igazi barátok tetszik lenni!
– Igyál egy kis teát lányom, amíg én megpróbálom elmesélni, mire is gondolok. Azt a bögrét nyugodtan használhatod, csak vedd ki belőle a fogsorom! Csak vicceltem, drágám, nyugi!
– Felvehetem a telefonommal, amit beszélgetünk?
– Az én időmben erre még magnetofont használtak, a te gyerekeid pedig talán már a cipőjükkel vagy a szemüvegükkel fognak hangot rögzíteni. Már működik? Nem kell sustorognia?
– Igen, persze, tessék csak mesélni, mindent hall és megjegyez.
– Ő kilenc volt én hét, amikor a barátságunk kezdődött. Akkor költöztünk a környékre. Magamnak való kislány voltam, akkor is egyedül csatangoltam a ház mögötti ritkás erdőcskében. Mikor Zolot először megpillantottam, épp egy fészekből kiesett fiókát tanulmányozott. Szép szóval rávettem, hogy tegye vissza a fészekbe. Aztán beszélgetni kezdtünk, később pedig együtt barangoltuk be a környéket. Egy iskolába jártunk és később sem hagytuk, hogy az élet egymástól elsodorjon.
– Ez nagyon szép, de akkor gondolom össze is jöttek, nem?
– Várj csak, várj. Egy ízben, a megismerkedésünk után talán fél évvel, elpusztult a macskám. Szerzett valahonnan egy varázskönyvet, kiásta szegény állatot és megpróbálta feléleszteni. Másik alkalommal, már felnőttek voltunk, éjjel megtámadtak az utcán. Nagyon súlyos sérüléseket szenvedtem, megkéseltek. Ő megkereste a tetteseket és egyenként számolt el velük. Mire pedig a kórházban magamhoz tértem, az egyik veséje már bennem volt. Nekem adta.
– Csak úgy?
– Nem, dehogy, volt altatás meg műtét is. Pár éve, mikor kigyulladt a konyhám, ő húzott ki a házból, pedig akkor már fájt a dereka eléggé.
– Nagyon szerethetik egymást.
– Sosem ismertem nála nagylelkűbb, odaadóbb embert.
– Akkor nem értem. Miért nem lettek egy pár? Hiszen az egész életüket szinte együtt töltötték?
– Ahogy mondtam aranyom, embert. Nem férfit. Férfiként mindig taszított az én Zolóm. A bőre valahogy olyan hideg, a szeme pedig sosem ég tűzben. No meg, ha jól sejtem, én sem vagyok az esete. Egyszer azt mondta, olyan rondára fejlődtem, hogy az unokaöccsei megálltak a növésben, mikor megláttak. Amúgy valóban mindkettő törpenövésű maradt és még tízéves korukban is sírtak, mikor megláttak.
– A tanárnőnk azt mondta, hogy nem számít a külső, ha a belsőt megszeretjük.
– A tanárnőtök egy kedves idealista, aranyom. De higgy nekem, egy férfi és egy nő között nem a barátság a természetes kapcsolat. Ha az jön létre, akkor valami ok miatt más szóba sem jöhetett. Persze lehet szép emberi kapcsolat, mint nekem az én Zolómmal, de bizony mi egymásnak sosem voltunk férfi és nő. Különben összeházasodtunk volna, aztán kiteszem a szűrét, mikor összejött azzal a kokszos némberrel.
– Hogy miii?
– Érettségi környékén történt, a bankett után. Tánc volt, én persze hazamentem, jobb volt úgy mindenkinek. Zolo velem akart jönni, az édes lélek, ne legyek egyedül. De nem hagytam, érezze csak jól magát. Aztán, mint megtudtam, az este folyamán ráakaszkodott egy egyik tanárunk féltestvére. Nálánál évekkel idősebb nő, de Zolót teljesen elbűvölte. Akkor veszítette el a szüzességét is.
– Ez is elmesélte?
– Ó, persze, aranyom. Mindent megbeszéltünk. Azt is tudtam, hogy a leányzó bizony erősen használt valami szert. Mindig, hogy is mondják manapság, be volt állva. Még jobb napjain sem tudta megkülönböztetni a tehént a traktortól, mert, ahogy mondta, mindkettőnek két füle van.
– Mi lett a vége?
– Két évbe telt, de Zolónak megjött az esze. Mit is beszélek, dehogy jött meg. Csak a lányt elvitték a szülei valami leszoktató intézménybe, én meg addig tettem a bogarat Zolo fülébe, amíg észhez tért.
– A néninek is volt kalandja?
– Akkoriban ezt még nem így emlegették, de volt bizony. A közelben működött egy rehabilitációs otthon, s az egyik bennlakóval lett romantikus kapcsolatom.
– Milyen rehabilitáció?
– Nos…hát vakok. De szép volt, amíg tartott.
– Zolo bácsi nem volt féltékeny?
– Miért lett volna? Mondom lelkecském, mi egymás számára egyáltalán nem voltunk vonzók, mint férfi vagy nő, így igazi barátok lehettünk. Mikor a párom eltávozott, Zolo nagyon tapintatosan vigasztalt.
– Meghalt a párja a Jutta néninek?
– Nem épp meghalt…megszökött. Megműtötték a szemét és utána. Ilyen az élet.
– És tessék mondani, ez a barátság most is olyan, mint régen? Itt az idősek otthonában?
– Igen, s ez már így is marad. Remélem együtt fogunk elmenni, mikor eljön az ideje, mert egymás nélkül üres lenne a világ. Még úgy is, hogy van egy lovagom, ő pedig csapja a szelet annak a fruskának a déli szárnyban. No persze, még a hatvanhármat sem töltötte be a hölgy, könnyen elcsavargatja a férfiak fejét itten. De nem sajnálom Zolotól, szeretem látni, mikor boldog.
– Jutta néni, köszönöm a történetet. Igaz, nem erre számítottam…
– Ilyen az élet kedveském. Minél előbb rájössz, annál kevesebb csalódás ér majd. Remélem eljössz jövő héten felolvasni, tudod, már nem a régi a szemem és olyan szép hangod van!

– Na, mit szólsz?
– Nem vagy egy profi riporter, az egyszer biztos.
– Hülye! Ahhoz, amit a néni mesélt.
– Tudod mit? Inkább lejátszom neked az én felvételem Zolo bácsival.

– Gyere csak fiam, gyere. Húzd ide azt a széket. Opsz, ez a botom volt, nem baj, úgyis ülök. Hoztál nekem narancslevet, te vagy az én emberem! No halljuk csak, miről akarod faggatni az öreg Zolót?
– Uram, arról lenne szó…
– Ne urazz te itt engem, mert nyakon váglak! Mondd, hogy Zoló, vagy ha szüleid illemmel kergettek az asztal körül, akkor Zolo bácsi.
– Szóval Zolo bácsi, ja, nem baj ha felveszem amit beszélünk?
– Csak bátran fiam, úgyis letagadom! Höhö, na elő azzal a magnóval!
– A telefonommal. Szóval egy dolgozatot kell írnunk…
– Áh, régi szép idők! Fiatalabb koromban én is írtam dolgozatokat. Az egyikben egy macskáról, azért egy hét szobafogságot kaptam. Akkor volt az, amelyik arról a feslett nőről szólt, a kövér Latos kocsmájában… azért még el is vert az apám, utána jött a szobafogság.
– Én igazából…
– Mondd csak fiatalúr, bátran, bennem megbízhatsz, nem vagyok az apád! Egy kis vadság minden férfinak létszükséglete! Attól élünk és nem csak vegetálunk!
– Barátság férfi és nő között. Erről kell írni dolgozatot.
– Írnál inkább a feslett nőkről, azok legalább léteznek. Miket ki nem találnak a mai fiataloknak! Hogy segítsek én neked ebben?
– A többiek mondták, hogy Zolo bácsihoz forduljak, mert ugye itt van Jutta néni…
– Ja, hogy Jutta… tényleg, ő is nő. Értem már mit szeretnél, de csalódást kell okoznom.
– Én azt hittem, úgy tudtam, hogy több, mint 60 éve jó barátok!
– Így is van, fiam, így is van. Nyolc évesek voltunk, amikor összeismerkedtünk. Én kilenc, ő hét, az átlagosan nyolc. Némi összezördülés után a legjobb barátok lettünk, ami a világon létezhet. Ez azóta is tart!
– Akkor végképp nem értem.
– Na figyelj és okosodj fiatal legény! Tessék, igyál te is egy kis narancslevet, a hallgatásba is meg lehet szomjazni, ez is egy életbölcsesség. Na, szavamnál maradjak, egy erőszakos kis fehérnép volt már akkor is. Találtam egy madarat, azzal játszottam, amikor először láttam. Addig rugdalta a lábam és visítozott vele, amíg fel nem másztam a fára és vissza nem tettem a fészekbe. Másnap megette egy bagoly, de ezt már el sem árultam neki. Aztán eléggé kiborult azon is, amikor a macskáját akartam meggyógyítani. A fene a jó szívemet. Na mindegy, nem sikerült, de azért barátok lettünk. Állandóan együtt jártuk a vidéket. Büntetésben is mindig egyszerre voltunk, mert sok munka elől kitértünk, amikor kalandokat kerestünk.
– De mi lett utána?
– Kijártuk az iskolát. Együtt érettségiztünk, nekem lett egy kis cifra kalandom, aztán egy másik is. A második hölgyemény sajnos őrült volt, mint később kiderült. A búcsúja pontját egy lövés adta, amit az apja pisztolyából adott le rám.
– Azta! De ezek szerint elvétette.
– Nem, jól célzott, de Jutta a golyó elé vetette magát. Azóta is fáj a válla, amikor nedves az idő.
– Nagyon szerethetik egymást.
– Ő a legcsodálatosabb lélek, a legnagyszerűbb ember, akit valaha ismertem.
– Mégsem lettek egy pár, ha jól értem. Sosem volt egymással kalandjuk sem?
– Nem bizony, fiam, nem ám. Jó okkal. Tudod, a barátsághoz a másik ember megismerése, elfogadása, megbecsülése, megszeretése kell. Ezek emberi dolgok. Emberi érzelmek, érted ugye? De nem férfi-nő érzelmek. A férfi, ha férfi, akkor az azt jelenti, hogy a cerka is áll, minél többször annál jobb. Márpedig a cerkát nem a lélek és a belső fickósítja, hanem az asszonynépben mutatkozó nőstény, már bocsánat a szóért, de magunk közt vagyunk ugye. Ha nincs a szemnek vágya, akkor minden hiába, a kislegény lógva marad, mint a kötél, csak húzni lehet, tolni nem. Anélkül pedig megette a fene. Neked van barátnőd?
– Épp most nincs, de lánybarátom van…
– És? Gondoltál már rá nőként?
– Éppenséggel…
– Na, erről beszélek fiam! Márpedig Jutta drágámnak, amilyen szép a természete, olyan rút volt a külcsínye. Még most sem egy gyönyörűség, de hetven felé ezt az ember már nemigen veszi észre. Az anyjáék kiskorában állítólag bottal etették egy függöny mögött. Egyszer rá is kérdeztem, de persze tagadta. Az első férfi, akivel összejött, mint férfivel, érted ugye, az vak volt egy sérülés miatt. Aztán meggyógyult és négy nap múlva felszállt egy hajóra, ami Afrikába ment. Aztán ott volt a másik, pár évvel később.
– Ő is vak volt?
– Nem, ő falánk, márpedig Jutta nagyon jól főz. Fel is hízott a fickó vagy 120 kilóra, aztán otthagyta Juttát egy olyan éhező modell kedvéért.
– Zolo bácsi sosem volt féltékeny ezekre a férfiakra?
– Nem, fiam, sosem. Most sem vagyok féltékeny Jutta itteni hódolójára. Nekem Jutta barát, emberi társ az életben, nem pedig női társ. Örülök, amikor elégedettnek látom, az ő öröme az enyém is. De egymásnak sosem voltunk Férfi és Nő, mert testünk nem vonzotta a másikat sosem. Ezért mondtam, hogy nincs barátság férfi és nő között, mert akkor ők egymásnak nem férfi és nő. Hanem két ember, aki valamiért más módon szereti egymást. Ha pedig mégis férfi és nő, akkor előbb-utóbb, valamilyen helyzetben az egyik többet akar és akkor megette a fene. Érted, fiatalúr?Hol az a narancslé, kitikkadok ennyi beszédtől.
– Bajban leszek ezzel a dolgozattal, Zolo bácsi.
– Lehet fiam, de inkább légy bajban az igazság miatt egyszer, mint egy ábránd miatt állandóan.

– Hozzád járok majd kommunikációs tréningre, ó Mester! Na! Ne csipkedj! Elég ciki, hogy egy hetvenéves öreg előtt fantáziálsz rólam!
– Nem is mondtam semmit!
– Hát ez az! Csak hümmögtetek ott gusztustalanul! De egyébként majdnem ugyanazt mondták Jutta nénivel.
– Kivéve, hogy Zolo bácsi kicsit érthetőbben fogalmazott.
– Neked, te szűk agyú ősemberhím! Egy női lélek Jutta nénivel tud jobban azonosulni.
– Na, akkor most mit írjunk meg? Azt, hogy a feladvány zsákutca?
– Nem zsákutca, talán csak nem úgy kanyarog és nem azért, ahogy azt mondták nekünk.
– De mit gondolsz? Igazuk lehet? Elvégre mi is haverok vagyunk és egyikőnk sem ronda.
– Persze hogy nincs igazuk! Tizenhat évesen ezt sokkal jobban tudjuk. Nekünk még vannak illúzióink. Vedd le a kezed a combomról és írjunk, mert sosem leszünk kész.