Elment

Megállt neked az idő, miért?
A szív is néma, mozdulatlan,
miért hagytad magad?
Keserves harc volt, de túl rövid.
Nem győztél, miért?
Ma könnybe fullad a szó,
valahol harang szól,
bús ima cseng-bong palástján,
s bennem mélyen felhasít egy sebet.
Belőle a bánat lassan csepeg.
Fájdalmat szül méhe a halálnak,
elhal egy sóhaj, többé nem talállak.
Hiába kereslek majd, hogy igyunk egyet,
áldomást, a meg nem értett ismeretlenre,
igyunk a tótágast állt keserves világra,
a meg nem élt álmodra, az itt hagyott családra.
Hogy törlöd le most, könnyét a gyereknek?
Asszonyod mellet, üres, hideg az ágy,
itt hagytad neki, az átsírt, gyűlölt éjszakát,
az örök borút, a gyászos feketét,
könnyet hagytál, nem hagytál reményt.
Talán, jó helyen vagy már, s csillaggá vált lelked.
De ott lapulsz emléktarisznyámba,
a múltat vigyázva, hogy ne feledjelek.