Merengve állok a szikla végén,
A narancsos szél sós vizet fúj belém,
Remeg ajkam, szempillám könnyes,
A vihar kigubózatlan álmokat pörget;
Táncolok, éli testemet a lelkem,
Hideg-meleg váltakozik bennem,
Szárnyam szegve repülök tovább,
Hegycsúcs alatt kagylónyi metaforák;
Határtalan hullámok törnek fel bentről,
Kékes fehér hab – nyúlik a végtelen erő.
Lábnyomtalan pillanatban élnek, zúgnak,
Mint bennem, tiszta emlékek múlnak.
Homokos a part, ahogyan ott állok,
Saját dobbanó szívverésemet látom,
Apály-dagály ritmusa visz messzebb,
Elmegyek, zárom az álom-gyöngyszemet.