Sorsvonat

(Megtörtént eset alapján)

A kabin résnyire lehúzott ablakán beáramló levegő ellenére, a koradélutáni napfény melege izzadság cseppeket csalt homlokára. A vonat árnyéka a töltés mellett vágtatott, lerohant a víztócsáktól csillogó aljba, bokorról bokorra ugrálva visszatért, átsuhant a síneket keresztező földúton és alig egy kőhajításnyira tőle ott száguldott tovább, a sárguló kalászok között. Nézte a számára ismeretlen tájat, a sápadt kék égen szétszórtan terpeszkedő semmilyen színű felhőfoszlányokat, s közben a kerekek ütemes zakatolását észrevétlenül csenddé oldotta az elmúlt napok élményeinek kavargó örvénye.
Zsúfolt napok voltak ezek. Alig egy hete érkeztek a balatonszemesi kempingbe, ő Mártival és Márk Kittivel. Eredetileg úgy volt, hogy nyolcan jönnek, de Bence és Móni az utolsó pillanatban, egy váratlanul közbejött hivatalos ügy miatt volt kénytelen elhalasztani az utazást s csak a jövő héten érkeztek volna. Ákos, és Szabina pedig, a lány édesanyjának lábtörése miatt lépett vissza a két hétre tervezett közös vakációtól. Pedig ezt az utat már régóta tervezték. Olykor még most is érzi a teherpályaudvar vagonjaiból éjszakánként kilapátolt kohósalak párájának savanykás illatát, néha álmában újra reklám lapokat dugdos a hajnali kihalt utcák, harmat gyöngyös kerítéseinek levelesládáiba. Tavaly télen, Bencével és Ákossal, éjszakai hólapátolást vállaltak, aztán a kimerültségtől elaludt, elkésve érkezett az első órákra. Vagy be sem ment egyik-másik fakultációra. Mire összegyűlt a pénz a közös nyári programra, bizony előfordult, hogy zárthelyit kellett írnia a félév befejezéséhez.
Kárpáti tanár úr, a tanszék vezetője egy alkalommal figyelmeztette is.
– A műszaki rajz nem művészeti tantárgy fiam! Itt nem bízhatja a néző fantáziájára, hogy mit láthat az ön alkotásában. Lift kabint, horpadt utcai szemetes kukát, vagy kereke hiányos, útszélén hagyott babakocsit. El kell döntenie, hogy mit akar. Dolgozni, vagy tovább tanulni. Az utóbb beadott rajzain ugyanis egyértelműen látszik a felkészületlenség, a felületesség, no és a fizikai fáradtság. Maga tehetséges ember, ne pazarolja el képességeit.

Márkkal és Ákossal a középiskolától elválaszthatatlan barátok voltak, a városszéli lakótelep grundja nevelte őket. Mártival és Kittivel a középiskola utolsó évében egy Nashville Teens koncerten ismerkedtek meg. Ákost pedig Kitti hozta össze unokahúgával, Szabinával egy közös hegyi túrán. Márk és Ákos a közgázon, ő pedig a Műszaki Főiskolán tanult tovább, de a barátság, a közös programok megmaradtak. Bencével a főiskolai kollégium menzáján találkozott először. Azt hitte, hogy a technikai személyzethez tartozik. Lábaikkal felfelé fordítva pakolta a székeket az asztalra, előkészítve az étkezés utáni takarítást. Napokkal később, amikor helyet keresett a zsúfolásig telt ebédlőben, Bencét fedezet fel, az egyik asztalnál, amint utolsó falatjai fogyasztotta, hát odalépett hozzá.
– Szabad? – kérdezte miközben letette a teli tálcát az asztalra, másik kezével pedig kijjebb húzta széket
– Ühüm…. válaszolt Bence fel sem pillantva – Szabad.
– Ma is takarítsz? – próbált társalgást kezdeményezni néhány kanál leves után.
– Takarítok? – nézett fel meglepetten – Ja! Tegnapelőtt láttál? – halkan kuncogott egy kicsit.
– Mert? Most akkor takarítsz, vagy nem? – nézett határozottan a még mindig mosolygó Bence szemébe.
– Persze! Takarítok! Ha szépen kérnek! Az otthonban megszoktam. Nincs abban semmi különös.
– Milyen otthonba? Miről beszélsz haver?

Bence letette a villát és a kést, szalvétával letörölte a szája sarkában éktelenkedő paprikás zsírfoltot, aztán megmarkolta a félig telt üvegkancsó fülét.
– Kérsz vizet? – de mielőtt válaszolhatott volna már teli töltötte a poharát. – Igen az otthonban. Az állami nevelő otthonban. – szájához emelte a poharat, és kimérten aprókat kortyolva ivott.
– Te állami gondozott vagy? Árva vagy?
– Nem! Én Bence vagyok. És állami gondozott voltam, de nem árva.
– Na, ne hülyíts már ember. De most komolyan?
– Tényleg!
– Huh… Bocs. Nem tudtam.
– Nem kellett tudnod. Van még kérdésed? – várt néhány pillanatig majd felállt.
– Mit csinálsz itt, ha nem takarítsz?
– Hogy, hogy mit csinálok? Tanulok! Miért? Te mit csinálsz itt, amikor nem kérdezel hülyeségeket?
– Tanulok! Épületgépészetet.
– Na, látod! Én pedig építészetet. Még két évem van hátra.
– Nekem is. Ha szerencsém lesz!
– Legyen! – azzal Bence sarkon fordult és tálcájával egyensúlyozva elballagott a szennyes gyűjtő irányába.

Néhány héttel később találkoztak újra, de akkor jót szórakoztak első találkozásuk ostobaságain. Bencében nagyszerű embert, igazi barátot lelt. A többiek is hamar elfogadták, befogadták. A lányok mindenáron rá akarták akasztani valamelyik éppen unatkozó szingli barátnőjüket, ám Bence hihetetlen rutinnal és eleganciával tért ki e kísérletek elől. Néha már azzal viccelődtek, hogy valójában nem is a lányokat szereti, ám egy napon Bence nem egyedül állított be. Móni negyedéves hallgató volt a művészetin és állítólag egy autóbuszon ismerkedtek meg. Szerelem volt, az első látásra. Ahol együtt megjelentek, a boldogságtól szikrázott a levegő, az öröm, a szeretet és a szerelem minden hullámhosszán sugárzott lényük. Talán a hasonló gyermekkor tette? Mert Móni is állami gondozott volt, de ő nem otthonban, hanem nevelő szülőknél nőtt fel.
A következő évben a diplomaosztó után jelentette be Bence, hogy eljegyezte Mónit és egy év múlva, a lány diploma szerzését követően összeházasodnak. Móni ragaszkodott a szűk körű esküvőhöz, csak ők ketten és a tanúk, mert nevelő szülei évekkel korábban meghaltak, s ha ők nem lehettek ott, más nem pótolhatta őket. Úgy tervezték, hogy a közös vakációt tekintik nászútjuk főpróbájának, ám az indulás előtt két nappal ajánlott levélben rendelte be őket a polgármesteri hivatal adat egyeztetésre.
***

A sínek fülbántó, fémhangú zengése közepette a kerek zakatolásának üteme lassult, majd az ütközők elhaló csattogásától kísérve, néhány lökéshullám után, a szerelvény megállt. A szemközti ülésen félre billent fejjel bóbiskoló Márti felriadt, álmos, kábult tekintettel, hunyorogva nézett rá.
– Hol vagyunk?
– Nem tudom. Valahol nyílt pályán. – Felállt lejjebb húzta az ablakot és kihajolt. – Talán Szentlőrinc környékén.
Apró rángásokkal elindult, majd egyre gyorsult a vonat. A következő kanyar ívében már látni lehetett a település nagyobb házait. Néhány perc múlva a pályaudvar hangszóróinak torz hangja válaszolt Márti kérdésére.
– Kérsz vizet? – fordult a lányhoz
– Igen! Kérek.
A pohár vékony műanyag fala élesen reccsenve horpadt be ujjainak szorítása alatt.
– Szkanderezel a pohárral? – mosolygott rá a lány.
– Hogy ezeket ki gyártja ilyenre? Ebből itatnám élete végéig.
Az ásványvizes flakonból a pohárba ömlő víz azonban helyre állította a formáját. Márti után magának is töltött, s míg kortyolta a kellemetlenül langyossá melegedett folyadékot az állomás peronjának reklámait nézegette.
– Márk és Kitti hol van? – kérdezte a lány
– Már félórája kimentek a folyosóra. Lehet, hogy előre mentek a büfé kocsihoz.
– Mennyi idő múlva érkezünk?
– Talán tíz, tizenöt perc lehet.
A kabin ajtaja halkan kattanva nyílt és Kitti huppant az ülésre.
– Márk hol van? – kérdezte Márti
– Mindjárt jön. Visszafelé, itt a kocsi elején összefutottunk valamelyik unokatestvérével, azzal beszélget egy kicsit. Szerintem lassan készülődhetünk a leszálláshoz. Nem?
– De bizony! – mutatott ki az ablakon – ott a TV torony. Szerintem öt, talán hat perc múlva beérünk.
– Gábor! Szerinted ki jön értünk? Bence vagy Ákos?
– Nem tudom. Lehet, hogy Ákos. A levélből, amit Ákos küldött azt gondolom, hogy ő, ha tényleg valami baj van Bencéjéknél, ahogy írta.
A kabin ajtó most hangos csattanással nyílt és Márk lépett be.
– Tudod kivel találkoztam? Kálmánnal, az unokaöcsémmel. Mozdonyvezető, ma éppen szabadnapos és most jön haza Budapestről. Azt mondja, hogy kicsit késni fogunk, mert a teherrakodótól lépésben közlekednek a vonatok. Az átjáró után, néhány nappal ezelőtt baleset történt.
– Végül is mindegy, nem kell rohannunk sehova. Az állomáson Ákos vagy Bence pedig megvár. Levennéd az utazó táskákat?

A vonat valóban lassított az átjárónál, de megállás nélkül gördültek be a pályaudvarra. Márti és Kitti lépett le először és a peron betonjára pakolták a fiúk által leadogatott táskákat, bőröndöket.
Kifelé menet már félúton felfedezték Ákos magasba emelt kezeit.
– Sziasztok! Hogy utaztatok? – üdvözölte közönyös arccal az érkezőket.
– Bencéjék nem jöttek? – kérdezte Márti
– Nem, ők nem. Szabina pedig az édesanyjával van, mert még mindig a fekvő gipsz van a lábán.
– Mi történt Bencéjéknél? – puszilta arcon Ákost Kitti – Összevesztek?
– Nem! Nem vesztek össze, de ne kérdezzetek többet, nem sokára megtudjátok. Most ugyanis nem haza megyünk, hanem Dr.Lábadi Lajos ügyvédhez.
– Ügyvédhez? Már mi a fenének mennénk most ügyvédhez? – kezdett méltatlankodni Gábor. – Nem vagyok vevő most erre a viccre Ákos. Több mint százötven kilométer van a seggem alatt, majd negyven fokos hőségben. Haza akarok menni!
– Sajnálom Gábor. – válaszolt halkan, de szokatlanul határozottan Ákos és kezébe nyomott egy levelet.
Feladó, Dr. Lábadi Lajos ügyvéd.
– Mi a fene ez? Ügyvédi levél nekem? – idegességtől remegő kézzel tépte fel a borítékot.

„ Tisztelt Uram!
Kocsis Bence úr kérésének eleget téve ezúton kérem, hogy levelem kézhez vétele után saját érdekében, szíveskedjen azonnal felkeresni. Kérésemnek nyomatékot ad az Önt érintő ügy rendkívüli fontossága.
Üdvözlettel
Dr.Lábadi Lajos ügyvéd”

– Ákos! Lennél szíves felvilágosítani mielőtt szétdurran az agyam! Ezért hívtál haza bennünket Balatonszemesről, a nyaralásról?
– Igen Gábor! Ezért! Szépen kérlek, induljunk! Tényleg Bencéjékről van szó, de nem mondhatok többet. Kérlek benneteket. – és könyörgő arccal nézett hol Mártira, hol Kittire.
– Bencéjékről van szó! És ügyvéd küld levelet? – fordult felé Márti – Kérlek Gábor! Ez most valóban nagyon fontos lehet!
– Nagyon fontos! – visszhangozta Ákos és úgy tűnt, mintha hangja rekedtebb, szemei vizenyősebbek lennének a megszokottnál.

Az ügyvéd irodája a városközpont közelében volt. A belvárosi forgalomtól elkerült, korabeli házak alkotta szűk és árnyas utcácskában közvetlenül az ügyvéd háza előtt parkoltak le. Az irodához vezető folyosó falait igényesen megválogatott képek díszítették, a századforduló korának divatját idéző cementlapot pedig vastag, de meglehetősen kopott szőnyegek borították. A társaság néhány pillanatig tanácstalanul toporgott az ajtó előtt, ám az ügyvéd meghalva a kinti neszt, rájuk nyitott.
– Jó napot kívánok! – és tekintete körbe járt az érkezőkön
– Jó napot ügyvéd úr. – lépet előre Ákos. – A megbeszéltek alapján eljöttünk.
– Ááá! Jó napot Ákos! Üdvözlöm – kezet nyújtott, majd a többieknek is – Jó napot hölgyeim! Uraim! Kérem, fáradjanak be, foglaljanak helyet.

Miután sorra bemutatkoztak és mindenki kényelembe helyezte magát Gáborhoz fordult.
– Azért írtam önnek e levelet, mert egy meghatalmazás alapján egy másikat fel kell olvasnom és felolvasás után átadnom Önnek. Meg kell, kérdezzem, bele egyezik e, hogy a többiek is hallják.
Gábor döbbenten nézett az ügyvédre és olyan érzése támadt, mintha súlyokat pakolnának a mellkasára. Ákosra, majd Márkra, aztán Mártira és Kittire pillantott.
– De hát miről van szó, az Isten szerelmére! Fogalmam nincs mibe és miért kell beleegyeznem.
Az ügyvéd Ákosra nézett, aki egy pillanatig állta ugyan a tekintetét, majd szótlanul lehajtotta fejét.
– Rendben! Úgy látom, nekem kell a hírt is közölnöm.
Az asztal sarkán álló pohárért nyúlt, s miután kortyolt néhányat, kimérten visszahelyezte és tekintete lassan körbejárt.
– Nos! Az önök kedves barátja és annak barátnője, tragikus körülmények között, váratlanul elhunyt. Kocsis Bencét és Márton Mónikát két nappal ezelőtt, nem messze a teherrakodótól halálra gázolta a Budapestre tartó gyors.
Az arcokon leírhatatlan döbbenet lett úrrá. Hol egymásra néztek, hol az ügyvédre. Gábor üveges tekintettel meredt a kezében tartott ügyvédi értesítésre, torkában iszonyú szorítást érzett, lélegzete elnehezült és képtelen volt megszólalni. Kitti, Márk karját szorította olyan erővel, hogy ujjai körül pír jelent meg annak bőrén. Márti néhány pillanatig magába roskadva bámulta az ügyvéd íróasztalának sarkán éktelenkedő kopást, majd hangos sírásban kitörve először Gábor nyakába borult, majd Kittivel összekapaszkodva zokogtak tovább keservesen. A fiúk a hírtől lesújtva néztek hol egymásra, hol az ügyvédre. Percek teltek el, míg a társaság valamelyest magához tért.
– Hölgyeim! Kérem! Nyugodtan igyanak, ha az segít. – mutatott Dr. Lábadi az asztalon tálcára helyezett poharakra. – Ha megengedik, folytatnám. Köszönöm. Tehát! Bence és Mónika életük önkezükkel való kioltását, azt követően határozták el, hogy kézhez vették a polgármesteri hivatal és az egészségügyi hatóság házassági kérelmüket elutasító határozatát. – ismét körül pillantott, és látva az arcokon kiülő megrökönyödést azonnal folytatta. – Sajnos ki kell, hogy mondjam, nem baleset történt! Az öngyilkosság szándékával saját akaratukból vetettek véget életüknek.
– Mi van? Milyen határozat tiltotta meg, hogy összeházasodjanak? – ugrott fel Gábor ingerülten
Dr. Lábadi azonban nyugodt hangon folytatta.
– Döntésüket jelentős mértékben befolyásolta annak a vizsgálatnak az eredménye, amelyet a polgármesteri hivatal anyakönyvi hivatala kezdeményezett az egészségügyi hatóságnál. A házasságkötési igényük benyújtásakor beadott anyakönyvi adatok alapján ugyanis alapos gyanú merült fel a közvetlen rokoni vérkapcsolatra. A rendelkezésre álló dokumentumok és az elvégzett hatósági egészségügyi vizsgálatok igazolták, hogy közvetlen vérrokonság áll fenn köztük. Ők egyenes ágú rokonok mind anyai, mind apai ágon. Vagyis édestestvérek. Ezek alapján a törvény előírásaira hivatkozva, a hatóság jogkörében eljárva visszautasította házasságkötési kérelmüket és felszólította őket élettársi, és szexuális kapcsolatuk azonnali megszüntetésére. A határozat a kézhezvétel napjától, vagyis a múlt hét csütörtöktől érvényes.

Dr. Lábadi ismét rövid szünetet tartott és mély részvéttel figyelte az elhangzottaktól fintorba torzuló arcokat.
– Azt tudtuk, hogy mindketten állami gondozottak voltak, de hogy lehet, hogy ha testvérek, nem tudtak egymásról? Hogy lehet, hogy senki sem tudott eddig arról, hogy ők testvérek lehetnek?- szólalt meg végül Márk.
– Azt kell, hogy mondjam, az ő sorsuk forgatókönyvét az élet írta így. – folytatta az ügyvéd – Bencét édesanyja néhány hetes korában tette egy zalai falu templomának lépcsőjére, miután alkoholista barátja, akivel házasságon kívüli szexuális kapcsolatot létesített, két hónappal azután elhagyta. A plébános a gyerekkel együtt átadta a gyámügyi hatóságnak a pólyában talált anyakönyvi kivonatot és azt a levélkét is, amelyben az anya azzal indokolja tettét, hogy gyermekét képtelen lenne egyedül eltartani, felnevelni. Az asszony ezt követően ismeretlen helyre távozott. Két évvel később az ország másik végében Nyíregyházán, viszont ismét találkozott volt barátjával, elhagyott gyermeke apjával, aki egy súlyos tragédia után végleg felhagyott az alkoholizmussal. Újra kezdték közös életüket. Miután összeházasodtak, az asszony elmesélte ugyan férjének fiuk történetét, de sanyarú életkörülményeik miatt meg sem kísérelték Bence felkutatását. Házasság kötésüket követő évben az asszony ismét terhes lett férjétől és megszülte Mónikát. Úgy tűnt a kislány születése reményt hoz életükbe, és valamelyest rendeződtek létkörülményeik is. Ám az apa váratlan és súlyos betegség következtében röviddel ezután elhunyt, s az asszony ismét egyedül maradt immár leány gyermekével. Mónika alig múlt két éves, amikor anyját egy hepatitis járvány vitte el. Így került egy nyírségi árvaházba, majd egy tatabányai házaspár vette magához. Bár nem fogadták örökbe, saját gyermekükként szerették és nevelték őt. Bencét a plébánia azonnal állami gondozásba adta. Gyakorlatilag állami otthonokban nőtt fel. Neki nem volt szerencséje, nem került nevelő szülőkhöz ugyan, de intézetének egyik bentlakó nevelője saját gyermekeként foglalkozott vele és támogatta haláláig. Bence akkor tizenhét éves múlt. Valószínűleg a nevelő iránt érzett tiszteletből és szeretetből merítette az erőt a továbbtanuláshoz, a diploma megszerzéséhez is. Ők tehát valóban nem tudhattak testvéri viszonyukról.
– Uram Isten! – törölgette könnytől ázott arcát Kitti – Ez borzalmas! De miért kellett így végezniük?
– Azt hiszem, erre választ az a levél adhat, amelynek felbontására és az Önök előtt felolvasásra az imént kértem engedélyt a levél címzettjétől.

Gábor megsemmisülten ült. Mi az, amiről neki ezek után még tudnia kell? Vajon mi lehet, ami az eddig elhangzottaknál is szörnyűbb, amit Bence csak és kizárólag vele akart megosztani élete legtragikusabb pillanatában? Felállt és az ablakhoz sétált. A szemközti ház kapubejárata felett a házszám táblán akadt meg tekintete. Érdekes! Félelmetes! Bence huszonhat éves volt, mint ott, a táblán látható szám. Az ügyvédi iroda az utca páratlan oldalán a huszonhármas szám alatt állt. Alig két hónapja, hogy Móni huszonharmadig születés napját ünnepelték együtt. Az ablak alatt egy autó húzott el, s az út szélén élelmet kereső galamb csapat rémülten, hangos szárnycsapások közepette emelkedett a háztetők fölé. Mély lélegzetet vett és az ügyvéd felé fordult.
– Rendben ügyvéd úr! Kérem, olvassa fel azt a levelet.
Dr.Lábadi egy bronzosan csillogó tőr alakú papírvágó késsel, felhasította a boríték rövidebb szélét. Kiemelte, szétnyitotta a levelet és olvasni kezdte.

Gib, kedves, drága barátom!

Elmondhatatlanul nehéz a szívem, most amikor e sorokat írom. Talán kuszának érthetetlennek és logikátlannak találod, de már nem is törekeszem a rendezettségre. Még csak a látszatára sem. Az egész életem, életünk melyet végre kerékvágásban éreztünk, értelmetlenné vált. Emlékszel a menzán az asztalra felpakolt székekre? Tudod, amikor először találkoztunk! Valahogy úgy érzem magam, most én is. Felfordult az életem, felfordult velünk a világ. Kicsiny gyerekkorom óta reméltem, hogy egyszer választ kapok életem nagy kérdéseire, de arra soha, egy pillanatig sem gondoltam, hogy ez a válasz vállalhatatlan lesz számomra. Boldog voltam köztetek, de boldogságom Moncsival vált teljessé. Mióta megismertem arra vágytam, hogy boldoggá tehessem, hogy gyermekeinket olyan szeretetben és boldogságban neveljük majd fel szülőként, amilyen nekünk nem adatott meg.
És most nem tudok a szemébe nézni. Fáj a lelkem, fáj a szívem, gyűlölöm magam és gyűlölöm az életet, amely oly nyomorult féreggé alacsonyított, aki meggyalázza önnön vérét, boldogságot hazudva az élet legnagyobb bűnét követi el. Gondolom, még nem érted miről írok, hiszen mást nem kellene tennünk, mint megpróbálni elfeledni egymást és eddigi boldogságunkat, új utat, másik párt keresni másik élethez. Balatonszemesre érkezésünkkor akartuk elétek tárni eddig féltve őrzött titkunkat, várt és remélt boldogságunk gyümölcsét, azt, hogy Moncsi három és félhónapos terhes. Hihetetlen erőfeszítésünkbe került, hogy őrizzük a titkot a legalkalmasabbnak vélt pillanatig. Ott szerettünk volna ugyanis felkérni Téged és Mártit az esküvői tanú szerepére, Márkot és Kittit pedig a névadó szülő megtisztelő feladatára. El nem tudom mondani, hogy mit éreztünk a hivatalban, amikor szembesültünk életünk tragédiájával. Két napig egymás szemébe sem tudtunk nézni. Mint a narkós, aki nem tudja mit és mennyit vett be, jártam keltem itt a városban, de valójában fogalmam nincs, hogy merre és mi történt ez alatt az idő alatt. Aztán erőt vettem és visszamentem Moncsihoz. Elmondtam neki, hogy nem tudok nélküle élni, s ha vele nem lehet, nem akarok élni! Tudod, az élet legnagyobb hazugsága, hogy az idő mindent megold. Képtelen vagyok, képtelenek vagyunk egymás nélkül élni, különösen így, hogy szerelmem gyermekemet, de testvérének gyerekét hordja szíve alatt. Ez elől pedig nincs, a világnak olyan zuga ahova el lehetne rejtőzni. Önmagad elől nem tudsz elbújni. Így hát elhatároztuk, hogy ha együtt nem élhetünk, együtt nem lehetünk boldogok, életünk eddigi boldogságának és a jövőnek nevezet, számunkra végtelenül megalázóvá vált szenvedésnek együtt vetünk véget.
Csupán egyetlen kéréssel fordulok hozzád. Testünk hamvait szórjátok a sínek közé azon a helyen ahol a halál ér minket.

Ég veled, ég veletek drága barátom, barátaim.
Bence

Drága Gib!
A történtek ellenére, annak ellenére, hogy Bence testvéremmé lett, képtelen vagyok nélküle élni. Képtelen vagyok elfeledni a boldogságot, amit tőle kaptam, és képtelen vagyok azzal a tudattal élni, hogy soha nem lehetünk egymáséi. Boldogan halok meg Bencével, életem egyetlen értelmével, igaz szerelmével és soha meg nem születhető gyermekem apjával.
Kívánom nektek, hogy Te, Mártival, Márk Kittivel és Ákos Szabinával, legyetek olyan boldogok amilyenek mi szerettünk volna lenni.
Ég veled, ég veletek lányok, Isten veletek fiúk.
Moncsi

Dr.Lábadi arcának és homlokának márványosan megdermedt ráncai több mint harminc éves praxisának legmegdöbbentőbb pillanatairól árulkodtak. Lassú, mély sóhajtással kísérve, kimért mozdulatokkal hajtotta össze és tolta a borítékjába a lapot.
Az irodát az értelmetlen halál súlyos csendje hatotta át. A lányok még mindig egymásba kapaszkodva sírdogáltak, a fiúk pedig képtelenek voltak egymásra nézni. Az ügyvéd végül Gáborhoz lépett, felvett az asztaláról egy sűrűn teli gépelt lapot és az imént felolvasott levéllel együtt felé nyújtotta.
– Kérem, írja alá, hogy teljesítettem ügyvédi megbízatásomat!
– Egy pillanat! – emelte fel tekintetét Gábor, mint aki éppen most ébredt. – Mi történt az után, hogy e levelet megírták?
Dr. Lábadi szemmel láthatóan meghökkent.
– Nem olvasták az újságban?
– Nem! Nem olvastuk. Sőt nem is hallottunk az esetről. – válaszolt Gábor szokatlanul rekedt hangon, miközben aláírta az elismervényt.
Az ügyvéd átvette, hosszában félbe hajtotta és behelyezte a mappájába. Rövid hatásszünet után folytatta.
– Egymásba kapaszkodva álltak a sínek között, amikor oda ért a gyors. Mónika azonnal meghalt, Bence még tíz órát szenvedett a kórházban. A mozdony gyakorlatilag ledarálta. Csoda volt, hogy addig bírta. Az orvos, aki a balesetin fogadta, azt nyilatkozta az újságnak, hogy gyakorlatilag nem volt a testének olyan része, amely ne sérült volna súlyosan, életveszélyesen. Ha nem haragszik, tovább nem részletezném. Viszont arra kérem önt, tekintettel, hogy sem Bencének, sem Mónikának élő hozzátartozója nincs és e levél alapján Ön volt a legjobb barátja, szíveskedjék eljárni a hivatalban és temetkezési vállalatnál a hamvasztásuk és a hagyatéki eljárások ügyében.
– Természetesen ügyvéd úr! Készen vagyunk?
– Igen! Kész vagyunk.

Márti és Kitti a sírástól elkent sminkjét törölgette papír zsebkendővel, Márk a hajába túrt, majd nagyot szusszanva felállt, Ákos pedig a kulcscsomójával babrált. Dr. Lábadi az ajtóig kísérte őket.
– Engedjék meg, hogy őszinte részvétemet fejezzem ki barátaik halála miatt.
– Köszönjük ügyvéd úr. – válaszoltak kórusban és az események súlya alatt kitámolyogtak a folyosóra, ki az épületből az utcára.
Az autó központi zárja pityegett néhányat mikor kinyílt. Beültek, bekapcsolták a biztonsági öveket, de nem történt percekig semmi. Csak ültek és néztek kifelé az autóból. Emlékképek tucatjai töltötték be a teret, Bence mindig vidám tekintete mosolygott a visszapillantóból, a házfalakról, Móni utánozhatatlan kacagása visszhangzott fülükben. Végül Gábor törte meg a csendet.
– Ákos! Hogy van Szabina édesanyja?
– Köszönöm. Jól van. Jobban van. Holnap kapja a járógipszet.
– Szabina? Ő is tud a történtekről.
– Igen. Annyit tud, amennyi a levél felolvasása előtt tudható volt. A kórházban nem adtak felvilágosítást, mert nem vagyunk hozzátartozók.
– Akkor javaslom, hogy menjük Szabináékhoz. Azt hiszem, van némi tartozásunk. Rendben? – nézett hátra Márkra, majd a lányokra?
– Mehetünk. – hangzott szinte egyszerre a válasz.

Ákos igazított egyet az ülésen, kissé meglazította a biztonsági övét, és gyújtást adott. A Wagoner nehézkesen, nyögve fordult ki az utcából mintha a benne lévő kofferekkel és táskákkal az élet terheinek mérhetetlen súlyát hordozná.

Amint Bence és Móni hamvait a teherrakodó sorompójától majd százméternyire, – ott ahol az érkező gyorssal életük véget ért – a sínekre szórták, eleredt az eső. Cseppjei apró erekké duzzadva magukba oldották halványszürke poraikat, a töltés kövei között lecsordogáltak és eltűntek a nyár hevétől kiszáradt föld repedéseiben, beteljesítve sorsuk bibliai igazságát.
Porból lettél és porrá leszel.