várj, ne menj!
Kell, hogy elmondhassam,
mert nagy útra mész;
s viszed magaddal
életem szeletét.
Testvér, kire felnéztem,
– voltál nekem -.
A teljes-eszű, bátor,
ki biztos lábbal állt a földön;
most szárnya kélt.
Szépséges lélekvirág
szirmain,
beteljesült.
Nap szőtte felhőkendőnek
ezernyi fényszálából,
integetsz,
gyors-röptű madárral
üzened,
– elmegyek -!
Lélekhasító fájdalom!
Madárhírnök,
továbbsuhanva
szavamat itt hagyta
vállamon,
– fáj nagyon -.
Menj hát,
mert menned kell!
Égi akarat így rendelte el!
Ezer szirmával pompázó, örök-virággal
díszített mennyek-kapujában
Isten vár,
szeretett gyermekeként ölébe emel,
mert földi léteddel kiérdemelted
szeretetét.
Repülj szabad sasként
s nézz le ránk
még egyszer!
Ints búcsút,
s térj
új hazádban
nyugovóra!
Hát szállj, csak szállj,
szépséges Sasmadár!
Csoda országod vár,
– engedlek már -!
Csak egy szó,
csak egy sóhaj,
egy gördülő
könnycsepp,
főhajtás,
és búcsúdal.
Csak egy szó…