Ábránd

Bárcsak lehetnék én dalos kis csalogány:
Repülnék, ahol a fényesség halovány,
Zengve köszönteném a felkelő napot,
Szívemből dalolnám a legszebbik dalom.
Zord felhők palástját a csőrömbe fognám,
Fényes naptól messze, végtelenbe dobnám,
Aranyos sugárhaj omlana a földre,
A sok-sok madár most versengve köszönne.

Ó, ha nőhetnék én terebélyes fára,
Sok millió lombra és számtalan ágra;
Árnyékot adnék a megfáradt ősz párnak,
Puha tollas ágyat minden kismadárnak.
Takarója volnék a szerelmeseknek
Otthona lennék a sok apró életnek,
A magasra törve harsonáznám égnek:
Idelenn özöne van jónak és szépnek.

Ha én folyó volnék: messze földre folynék,
Hullám-fodraimból fehér habot vernék;
Egyetlen élőnek, hogyha lenne szomja,
Bőven adnám vizem, hogy a szomját oltsa.
Éltetném a földnek minden veteményét,
Pompázna mindenhol a sok virág és rét,
A tündöklő nap is bólogatna méltán,
Friss zápor hullatná örömkönnyét énrám.

Hatalmas ház lennék: bárkit befogadnék,
Fáradt vándoroknak hív hajlékot adnék,
Szomját-éhét olt’nám, lenne itt nyugalma,
A haragos éjben félelmet kint hagyna.
Árva gyerekeket szeretettel várnám,
Beteg szenvedőknek az ajtómat tárnám;
Bennem mindenki a boldogságra lelne,
Szeretet-virágnak kinyílna a kelyhe.