Colonoscopia

Lassan ballagok a forgalmas járdán. Mindenki rohan, ki munkára, ki egyetemre, hiszen itt van a közelben úgy a kórházak, mint az egyetemek zöme. Én nem sietek, nem csak azért mert anélkül is időben oda fogok érni, hanem, mert óvatosan kell lépkednem, aprókat, nehogy meghúzzam fájó ízületeimet nem lenne kedvem hangos jajgatásba kezdeni itt az utcán. Nem vagyok jó passzban, be kell vallanom, s amint elérem a kórház épületét, érdeklődöm a portán, hogy itt van-e, amit keresek, vagy tovább kell mennem a másik bejárathoz. Nem szeretnék felesleges métereket megtenni, ahhoz most nincs elegendő energiám.
A portás udvariasan útbaigazít. Már tudom, bár ide kell jönnöm, mégis, előbb fel kell mennem a következő bejárathoz, ugyanis ott van a regisztráció, anélkül nem is vesznek figyelembe…
Na tessék, morgolódom magamban, mi ebben a racionalitás? Aki ezt kieszelte, arra gondolhatott, hogy nem árt egy kis séta a nyomorult betegnek itt ebben a sűrű, benzingőzös légkörben…
Amint megtörtént a regisztráció, vissza bandukolok az előző kapuhoz, majd az utasítás szerinti bejáraton benyitok. Balra nézek, s máris látom a hatalmas üvegfalon a nagybetűs feliratot: Colonoscopia.

A váróterem tágas, világos, tiszta. Kényelmes bőrüléseken foglalhat helyet a várakozó. Azonnal észreveszem a hatalmas fikuszt, majd az ablak előtt a gyönyörű pálmát, és még egyéb kisebb-nagyobb cserepes növényt, s máris megkönnyebbülök. Ilyen környezetben kizárólag csakis jó emberek dolgozhatnak, nincs miért aggódnom. Elhelyezkedek a kényelmes ülések egyikén, s akkor nézek csak szét.
Rajtam kívül még négyen várakoznak. Tőlem balra egy fiatal nő egy idős ember társaságában üldögél. Hamar ki is derül, hogy a papát kísérte el, mert le-fel járkálva telefonál immár fél órája. Szemben velem egy ötven körüli nő várakozik, látszik rajta, hogy izgul, rágja a körmét. Kissé távolabb egy idős, hetven feletti néni foglal helyet. Nyugodtnak látszik, valami türelmetlenséget mégis felfedezni vélek a szemében, de az okát nem tudom megfejteni.
Az órámra nézek. Elmúlt fél tíz. Valószínűleg én leszek az első, mert éppen fél tízre szól az időpontom, gondolom naivan. Az orvos még sehol. Persze viziten van fenn az osztályon, azt nem lehet kiszámítani pontosan, hogy ott mikor végez. Ráérek. Türelmes vagyok és nyugodt. Nem mindig, de most kivételesen igen. Magam sem értem miért.

Érkeznek újabb páciensek. Van aki csak a szövettani eredményért jött, annak az asszisztensnő kiadja. Tovább várakozunk.
Tizenegy körül fut be az orvos. Hamarosan beszólítják az idős bácsit. Akkor nézek nagyot, lehet, hogy itt mindenki előttem van, még korábbra kaphattak időpontot? Egek, meddig fogok itt üldögélni?
A nő szemben velem, már mind a tíz körmét lerágta. Egyre idegesebb. Talán ő a következő? Látszik, hogy beszélgetni senkinek sincs kedve, mindenki a saját gondolataival van elfoglalva. Bezzeg a bácsi kísérője most újra telefonál, nagyokat kacarászik, nem zavartatja magát és nem is igen törődik azzal, hogy másokat esetleg ő zavarhat…
A hetvenes néni a következő. Úgy lódul neki, mint aki már alig várta. Szemében furcsa fények, kicsit imbolyog…
Az ötven körüli nőt is szólítják, pedig a néni még ki sem jött. Nem értem, de nem kell nekem mindent értenem… Hamarosan a nevemet hallom, nagy meglepetésemre. Hiszen még a néni sem jött ki onnan…

Egy piciny előtérbe lépek be, három széket látok és egy csöpp asztalkát. Az asszisztensnő mogorván kérdezi, hogy aláírtam-e már, s az asztal felé bök, ahol valami nyomtatványfélét látok.
– A halálos ítéletem? – kérdezem mosolyogva
– Felőlem, el is olvashassa, ha akarja – mondja. Hangja éles mint a borotva. Még egy gyilkos pillantást vet rám, s eltűnik az ajtó mögött. Akkor látom, hogy két ajtó van. Vajon melyiken kell bemennem?… Már elfeledkeztem arról, hogy tegnap nem ettem (nem ehettem) egy falatot sem, s ma is már dél elmúlt… Nem vagyok éhes, a gondolataim összevissza cikáznak. Mi baja velem ennek a nőnek? Nem érti a tréfát… vagy lehet, hogy fáradt, azért türelmetlen. Igaz, amikor az időpontot adta, akkor megkérdeztem tőle, hogy altatásban végzik-e a vizsgálatot… akkor is rám förmedt: nem! Akkor jobbnak láttam, ha hallgatok, talán most is jobban teszem.
Nyílik az ajtó. A hetvenes nénit támogatja a karjánál fogva az asszisztensnő, leülteti az egyik székre. Ráparancsol, hogy üldögéljen még egy kicsit, mielőtt felöltözne. Aztán rám mordul, hogy készüljek! Lelkileg már teljesen felkészültem… de most… most megfordul a fejemben, hogy lelépek. Mi baja velem ennek a nőnek?
A néni hangja rángat vissza. Beszélni kezd, panaszos hangon mondja, hogy felébresztették, pedig ő még aludt volna. Aztán gyorsan öltözni kezd. Csak állok és nézek. Aztán bátortalanul megkérdezem:
– Milyen volt?
– Ja ez? – és befelé mutat – Ez semmiség, a tegnapi, az volt borzasztó. Már harmadszor vagyok itt… ez semmi… Kérjen csak altatót – mondja, és mutatja a karját. Ott a vattacsomó, le van ragasztva. Csak bámulok. A néni biztatóan néz rám:
– Csak kérjen altatót! Semmit sem érez… Én meg kimegyek, ha már felébresztettek, és eszek, olyan éhes vagyok… ez a borzasztó… – dünnyögi, és ahogy a szemébe nézek, megértem, hogy az éhség az, amit már korábban is észleltem nála. Szegényke, nézek utána együtt érzőn.
Akkor kapcsolok, hogy megfeledkeztem a „halálos ítéletemről”. Előkotorom a szemüvegem, gyorsan olvasni kezdem a két oldalnyi szöveget. Hamar rájövök, hogy a tartalom nem jut el az értelemig. Aláírom. Beszólítanak.

Már az asztalon fekszem, letakarva, de sehol az orvosom… Ez a boszorka meg úgy néz rám most is, mintha egészben akarna lenyelni.
– Hogy van? – hallom azt a kellemesen nyugtató hangot. Tehát itt van? Mit mondjak, voltam már jobban is… Oda jön hozzám és megkérdezi:
– Először van ilyen vizsgálaton? – Az igenleges válaszra, jön az újabb kérdés – Kér egy kis altatót?
– Igen! – olyan gyorsan vágom rá, mintha attól tartanék, hogy visszavonja. Azonnal rendelkezik. Az asszisztensnő ismét gyilkos pillantást vet rám. Aztán matat valahol, majd megjelenik egy injekciós tűvel. Szótlanul leteszi mellém, a szemei villámokat szórnak. Mi baja velem ennek a nőnek?
– Köszönöm – mondom halkan. Ismét jön az orvos. Kedves, szolid ember. Beszél azon a nyugalmat árasztó hangján és gyengéden beadja az injekciót.
Hallom, amint az asszisztensnő azt mondja, forduljak a bal oldalamra. Aztán hallom, amint újra szól, forduljak a hátamra, majd oda gurít egy ágyat mellém, és felszólít, hogy feküdjek át oda. Aztán betolja egy másik szobába, természetesen velem együtt. Ott újabb felszólítás, feküdjek át az ott lévő ágyra.
Fekszem és várakozok. Amikor újra benéz az asszisztensnő, azt mondja, ha már úgysem alszom, el is mehetek, másokat alig lehet felébreszteni… Csodálkozom…
Gyorsan felöltözöm és iszkolok ki innen. A váróban rögtön a nénin akad meg a szemem. A mellette lévő ülés meg van terítve, szabályosan… neki kés a kezében és élvezettel falatozik. Majdnem hangosan felnevetek örömömben, de még időben visszatartom, talán mégsem lenne ildomos. Minden jót kívánok neki és indulok haza.

Kint ragyog a nap, kellemes az idő, egészen jókedvre derülök. Mégsem engedem át magam az örömnek, mert befészkelte magát fejembe a gondolat, hogy lehetséges az, amíg másokat alig tudtak felébreszteni, én el sem aludtam? Az… az a boszorka tehet mindenről!… Tovább gondolkodom. Meg van a kép és a hang: forduljon a bal oldalára! Megtettem. Akkor már a hátam mögött állt, az orvos viszont ott ült a monitor előtt…
Aztán hallottam újra az utasítást: forduljon a hátára! Hmm, és mi volt a két fordulat között? Amikor a hátamra fordultam, az orvost nem láttam sehol… Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy végig aludtam az egészet. Hangosan és szívből jövően kacagtam, nem törődve a furán rám meredő tekintetekkel.
Kicsit gyorsítottam lépteimen, ideje pótolni az elsinkófált étkezéseket.