Madárkáim nyugatnak vették az irányt,
mihelyt alkonyat színűre váltott az ég,
és távoli égitestek értek hozzá
tojáshéjú hatáskörömhöz, hogy a lányt
magaménak érezzem, mert szívverése
engem illet, hiszen hallom leheletét.
Enyém festői pillanata, és ahogy
a napfelkelte megérkezik, fensége
újból elhozza tollasaimat. Most már
tudom, hogy a csábító idő megint csak
elkápráztatott, mert az, ki mellettem van
ősi szerelemtől izzik, gyémánt kristály
csillog szeméremdombjában, iker velem.
Életet árasztunk, egy olyan világot,
amelyben a lélek jelképe nem használ
égtájat, hol ismeretlen a pápaszem.
2 hozzászólás
Szia Eferesz! Nekem nem mindegy, hogy ha olvasok egy verset, milyen képi asszociációkat találok benne. Egy-egy meghökkentő, valóságtól távol lévő kép lehet blőd hülyeség, erőltetett extravagancia, vagy pedig a világ meglátásának új dimenziója. Hol a határ, mi dönti el, melyik, melyik? Erősen szubjektív, de nekem van arra vonatkozóan egy abszolúthe szubjektív konstellációm, hogy pl. a "a lélek jelképe nem használ égtájat, hol ismeretlen a pápaszem" – abban az összefüggésben, hogy a lány szeméremdombjában gyémánt kristály csillog – átélhető asszociáció, és tényleg egy másik észlelés dimenziójában létezik! Üdv: én
Kedves Bödön!
Teljes mértékben tiszteletben tartom, hogy számodra nem mindegy: "hogy hol a határ, mi dönti el, melyik, melyik?"
Alapjáraton – szerintem – minden mind egy.
Köszönöm, hogy olvastál, köszönöm, hogy megosztottad észrevételeidet.
Üdvözletem, és szép hétvégét kívánok!