Utazás, a szeretet és együttműködési effektus Odalenn, idefenn – IV. rész

A lekötözést nemrég alkalmazták. Nemrég vették csak szokásba. Korábban, csupán gondosan felszerelt drótok, finomra hangolt, precíz műszerek szakították el a projekt alanyait – mondhatnánk nyugodtan, inkább tárgyait, keresem csak a megfelelő szóhasználatot, ó, azt hiszem, ez a legtalálóbb kifejezés, kerestem sokáig, tán, megtaláltam, nem tudom még, igazából még nem vagyok biztos ebben, (mint ahogy valójában már nem vagyok már biztos semmiben sem), da azok ott csak tárgyaknak tekintették azokat az embereket, tartották őket, „azokat” semmire – az érzékelhető világtól, aztán lassan egymástól is, repítették őket egy másik, külön világba, másik álomba, másik ébredésbe. Oly ébredésbe, ahol aztán ők valóban tárgyakká váltak, és a kísérlet végén, miután felébredtek, sose tudtak már többé elaludni, meg álmodni sem.
És azután – ha, azok meg nem haltak épp – csak álldogáltak, valójában nem voltak már embereknek tekinthetők, álldogálhattak csak a sarokban, mint régi, rossz fogas egy elfelejtett ügyfélfogadó irodában, és örömmel töltötte volna már el őket az is, ha egy vendég, valamilyen véletlenül odatévedt ügyfél rájuk akasztotta volna kalapját, vagy felöltőjét. (De vendég sose jött már abba a réges-rég elfelejtett ügyfélfogadó irodába. Ők, lettek halottak igazán.)

– Kérlek! Sokat kell még lenn maradnunk? Tudod, fázom, és kicsit félek is már. És megint itt hagytál!
– Félek!
– Nem kell, nincs okod rá semmi, vigyázok rád – (Istenem nem fogom tudni megvédeni, nem tudom megtartani!)
– Tudod, érzed, mire gondolok most: arra, hogy szeretlek. Meg arra, hogy túl leszünk ezen, aztán elutazunk majd. Becsekkolunk; a terminálon megjelenik majd az indulás időpontja, akkor beszállunk majd a buszba, ami a géphez visz. És, nem kell majd sok cuccot bepakolnod, csak tudod, azt a hálóinged, tudod, azt mindenképp… tod!
– Perverz vagy, – és most mosolygok.
– Szeretem, ha mosolyogsz! – (Istenem, csak sikerüljön elterelnem a figyelmét!)

– Nem látják? Toporognak a bejáratnál, Időt húznak, enyelegnek, a mi pénzünkért! Az adófizetők pénzéről van itt mostan! Még jó, hogy, nem…
– Uram! kommunikálnak! És ez a lényeg! Nem azt akarták?
– Lökjék már lejjebb őket!

Igazából a mesélő nem akarja tovább idézni az indulatosan elhangzott, köztudottan trágár szavakat. (Többek közt: bassza meg.) Mert akkor az ezredes üvöltött már, ő a projekt érdekeit képviselte. A technikusok a hadnagyra néztek, aki a szakmát képviselte és akkor, megvonta a vállát. Odafenn a technikusok ujjai kalapálni kezdtek akkor a komputerek billentyűzetén, írtak földi halandó számára érthetetlen szuperkódokat; az alagút meg odalenn, türelmetlenül felmorajlott, ők ketten meg, akik eddig még csak Föld és Ég közt lebegve próbáltak vigyázni egymásra, jó katona módjára engedelmeskedtek a parancsnak, elindultak mindenki közmegelégedésére, végre lefelé.

Igazából a mesélő most arra gondol, mivé lenne, a fény árnyék nélkül, ugyan, mi értelme lenne a zenének csönd nélkül, a szónak hallgatás nélkül, a hűségnek megcsalás nélkül, az álmodozásnak ébredés nélkül, és ugyan, mi értelme lenne a hitnek kételkedés híján? Van értelme mesének egyáltalán?

Mert, valahogy megállt vélük odalenn az Idő. Mióta lehetnek lenn, tanácstalan volt, csak tudta, húzniuk kell az időt, amíg csak bírják – emlékezett Roger tanácsára – megbízott benne, sok mindent megéltek már együtt: gyilkoltak parancsra, aztán inaltak, lelkiismeret furdalásra Idejük nem lehetett, menekültek menteni kellett a bőrük,„hazaérve” meg ittak, nőztek, felejtettek, pontosabban próbáltak csak felejteni; reggelente sokszor azt se tudták, hol ébrednek, nehezen tértek magukhoz, remélték csak, nem épp a dzsungelben kell lapulniuk, mocskosan, borotválatlan, bújva bűzös, állott sárga vizű pocsolyákban, férgek közt, napokon át, miközben öregjeik testvéreik, asszonyuk, gyerekeik értelmetlen halála miatt eszüket vesztett bosszúállók fésülik át a dzsungelt. Volt igazságuk, gondolta magában, de megfizettem, megfizettünk mindenér bőségesen, ételér, italér, ágyér, színlelt szeretetér, kedves, készséges, kiszolgáló színlelt orgazmusokért, megfizettünk – csak próbálta magát nyugtatni, „azokér” meg – nem akart most gondolni a többi annyi mindenre, amit elkövettek, amiket elkövetett, mindazért, aminek részese volt, – mindig mindent parancsra tette,- mint ezt a „kísérleti közreműködést” is álmaikkal, álmatlanságunkkal. És lehet igaza is volt, ki tudná, ki tudhatná ezt?

***
– Hallod?
– Hallom szívem! Semmi baj! Semmi baj, nincs okod félelemre! Gondoljunk szivárványra!
– Most nagyon félek! Hallod?

Hallotta ő is a halk suttogást, aztán, mintha kicsit kopogtattak volna valamilyen ajtón – tán az ő ajtajukon, oly vigyázva, szinte tapintatosan – aztán a kopogtatás erősebbé, mintha türelmetlenné vált volna, aztán lett nagyon türelmetlen, dörömbölt már, miután, nem nyitottak ajtót – nem volt, nem lehetett módjuk kinyitni azt az ajtót– hangzott csak dühödt sikoltás-sivítás, majd agyrobbantó, zsigerekbe behatoló légkalapács zaja.

Dúdoltunk mi csak
egymást hallgatva,
Ő dúdolt, ott pontosabban,
én meg csak hallgattam.
Lábunk lógázva ültünk
az Idő peremén,
ültem ottan
Ővele én…