Szívem vèsett szikla,
Lábam rozsdás vasoszlop,
Karom csak kèrges inda,
De azèrt mèg ember vagyok.
Tudd, hogy a jókat hátán hordó sas
Sem száll le rögtön, ha jő az első lugas.
Fogadd el: abban, hogy a lèt túl savas,
Nem a pucèr halál az egyetlen ludas.
Bár mozog a lèc a padon,
Talán tartott már ezer vègtagot,
Mègis súlyomtól se reccsen,
Pedig èn is gerinces vagyok.
Tudd, hogy a gyengèbbet taposó csizma
Mèg a hegyi forrásban sem elèg tiszta.
S add, hogy a lèlek megèrje a tavaszt,
Mert egyedül ő gyűjti a gazt.
Fejem elszáradt bogáncs,
Vèrem ragacsos szurok,
Talpamon vájkáló fakopáncs,
De azèrt mèg ember vagyok…
4 hozzászólás
Változatlan világban változatlanok a leírások csak mi változunk a vers mindig az ami leírva, s nem"szárad el a fejünk" se de a költő jobban tudja 🙂 nagyon tetszett
Kösz, Miki! Örülök, hogy valaki megtalálta…
Én is örülök, hogy rátaláltam a versedre. Nagyon jó és igaz gondolatokkal van tele. Tetszett a versed.
(Egyet, a véleményemet megemlítem. Ma már nem kell a korabeli verseknél szokásos nódot használni, tehát nem kell minden sort nagybetűvel kezdezdeni. (Ezt inkább a szokásos mondatszerkezetek szerint kell alkalmazni, tehát minden mondatot nagybetűvel írunk, és a végére tesszük az írásjelet, akár a sor előtt van, akár közötte. Az írásjeleket jól használod.)
Élvezettel olvastam a versedet.
Boldog karácsonyt kívánok!
Szeretettel: Kata
Köszönöm, Kata! A nagy kezdőbetű nekem örök hagyomány, én saját magam miatt ragaszkodom hozzá, nem azért, mert elvártnak hiszem. 🙂 Boldog Új Évet!