Senki más

Macskaköves utcákon
Kanyarog életutam,
Leveszi terhet vállamról
Égből követő uram, s
Titkos mosolyt csal
Töprengő arcomra,
Mert lelkembe arany
Színű ecsetével írja:
„Látod, hiába suhannak
Árnyékok falakon át,
Rajtad kívűl nem futhat
Senki álmod után,
Nem űzheti azt
Senki más,
Te helyetted,
Ahogy
Tenyeredbe
Senki más
Nem gyűjtheti
Felkelő nap sugarát, vagy
A vörös naplemente
Duna parti csókját, s
Ahogy senki más
Nem érezheti
Helyetted
Az őszi eső késő
Éjjeli szürke illatát
S a tél első hideg
Homályos sóhaját,
S senki nem engedheti
Szabadon helyetted
Folyó hullámzó
Szikrázó partján
Szíved szomorú
Vasárnapi dallamát, vagy
Lelked boldog azúr
Kék madarát,
Csak Te, és
Senki más.”