Nelli gőzerővel kereste a könyvet, amit majd a barátjának kölcsönad. Igaz, csak ajánlott olvasmány, de Szilárdnál ez nem akadály, hiába is ostromolta őt a virtualitás, állandóan olvas, a papírszag megszállottja.
Még a lány édesanyja, Zita beszélt róla, hogy megvan valahol, de hogy hol, arra nem emlékezett. Sajnos azonban sehol sem találta, először mérges is volt, de megnyugtatta a tudat, még ott van az egész nyár, majd csak meglesz.
Zita a pergő lelkek mindennapját élte, éjt-nappal nyüzsgött, csak akkor pihent, mikor este a paplant magára húzta. Ő is a családi vállalkozásban dolgozott, a garázsban kialakított műhelyből nyílt egy kis kuckó, ami tökéletesen megfelelt könyvelői munkájának, bár már inkább amolyan gazdasági mindenes volt, aki nélkül nehezen mentek flottul a dolgok.
Céltudatos volt, aki sosem herdálja el az időt, mert valamit mindig kell csinálnia. Most is. Elhatározta, hogy rendet tesz abban a szekrényben a műhelyben, ahol gyűjtögető férje tárolta a dolgait. Gyűjtögető volt, de határozott, már-már rettenthetetlenül makacs. Olyannyira ragaszkodott a tárgyaihoz, hogy amikor Zita arra gondolt, hogy szortírozni kellene, inkább megállapodott magával, hogy csak elrendezgeti a felgyülemlett cuccokat, a szerszámokat, csavarokat, régi képeslapokat, sörösdobozokat, pénztárcát, övet, táskát – most nincs kedve veszekedni, végül is vasárnap van, amikor elvileg dúl a családi nyugalom.
Férje, Roland is otthon dolgozott, mint bőrdíszműves, s a tanuló évei alatt felhalmozódott dísz- és használati tárgyait féltve őrizte abban a szürke vasszekrényben, szinte hozzánőttek saját készítésű cuccai.
A műhely kis ablakából jól látszódott a beszűrődő májusi fény, ahogy azok, mint balerinák táncoltak a padlón. S amint ütemesen készült a szekrényben a rend, az asszony egy zöld vászontáskára lett figyelmes, amit viszont nem Roland készített. Elkezdte nézegetni, közben vehemensen vizsgálta kívül-belül, mígnem megtalálta a lánya által keresett könyvet. Nagyot sóhajtott, és tudta, Nelli boldog lesz. Maga is feldobódott, hogy végre csinált valami hasznosat.
A kirívó szegecseket, jelvényeket nézte, meg a golyóstollal ráírt feliratokat, ábrákat, és eszébe is jutott egy régi emlék.
Koncerten voltak, annak az együttesnek a koncertjén, amelynek jelvényét még az ő vagy Roland keze tűzött a táskára. Az anyja is elég karakán nő volt, nem akarta elengedni őt. De kapóra jött annak övmániája, és mivel Roland már akkor is készített ezt-azt, hát kapott tőle egy övet ajándékba, így el lett simítva az ügy, elmehettek.
Addig-addig nézegette a táskát, míg feltört belőle egy újabb emlék. Épp annak belsejét vizslatta, és igen, azok a kilógó cérnaszálak rögtön ráébresztették a múltra. Fogta is az ollót, és levágta azokat, a férje is ezt tette volna.
Roland nagyon precíz volt. Mindig is ügyelt arra, hogy az általa elkészített dolgok kifogástalan minőségben éljék a további életüket, ezért aztán duplán lemeózta azokat. Utolsóként került sor erre,- a szálazásra – amit mindig gondosan, körültekintően végzett. Sosem adott ki fércművet a kezéből, ahogy ő se hanyagolta tanulmányait Roland miatt, igaz néha segített neki.
Akkor is. Hamarabb is kész voltak, megvolt az elégedettség. Mindez egy üzemben játszódott, a karácsonyi ünnepkör alatt, ezért kevesen voltak. Zita a szünidejét töltötte, így bement a gyárba Rolandhoz, hogy vele lehessen, mert úgy gondolta, a tanulmányai megvárják őt. Bement, azaz suttyomban beosont, kijátszva a portást és az őrt, akiknek pont az lett volna a dolguk, hogy figyeljenek, de azok épp a szentesti menüt ecsetelték egymásnak, ki mit és milyet evett – el voltak foglalva. Ez a beosonósdi pedig jó mulatságnak bizonyult.
Későbbi férje, Roland rettentő hálás volt Zitának a remek munkáért, meg egyébként is tetszett neki a lány minden megnyilvánulása. Először hezitált, hogy is fejezze ki azt, de amikor a szomszéd asztalra nézett, rögtön eszébe jutott, mit is kell tennie.
Zöld vászontáskák halmát látta maga előtt, olyanokat, amiket akkortájt előszeretettel hordtak a fiatalok. Kollégája, a munkás Erik nem volt ott, épp pár perce ment ki az ebédlőbe. Roland látta, hogy a táska nincs leszálazva, az pedig számára övön aluli volt. Pedig, az a folyamat még várathatott magára, ahogy az aznapi ebédje is a hűtőben. De ez nem zavarta. Megragadta a táskát és odaadta Zitának, aki a kabátja alatt vitte ki a kapun, ismét csak észrevétlenül. A portás és az őr most a karácsony jelentőségéről vitázott, a lány meg simán kisurrant mellettük, pedig akkoriban még átnézték a dolgozókat.
Zita jól elkalandozik a gondolataiban, amikor azonosul fiatal önmagával. Fel is sóhajt, majd a táskára tekint. A pántját nézi, közben a keze jár, a szekrényben, mintha valami rendszer kezdene kialakulni. Igen, az a pánt, ahogy az ember vállán átvetül, pont olyan, mint az élet csápjai, amelyek behálózzák a mindennapokat. Erik életét is átszőtte ez a táska – gondolja.
Még a férje mesélte neki, hogy kollegája hiába mondta a művezetőnek, hogy az a táska selejt, mivel nem tudott elszámolni vele, ki kellett fizetnie. Ráadásul akkoriban az anyagi helyzete is megrendült, és egyéb pechszéria fojtogatta. Végül még a munkáját is elvesztette
Zita szívesen visszaadta volna neki a táskát, de épp a héten volt a temetése. Nagyon eltűnt az utóbbi években az életükből, ez volt róla az egyetlen információ. Így az asszony már nem teheti meg, nem tudja visszaadni.
Ekkor az emlékeiben ténfergő asszony a táskát külön teszi, és arra gondol, ne felejtse el betenni azt a mosásba majd a rendrakás után. Egyúttal ránéz a jelvényekkel ékesített zöld vászondarabra, ami már történelem. Hirtelen eszébe jut Erik felesége, Lídia. Ő irodalomtanár, de róla se tud semmit. Lídia az utolsó szalmaszál a számára, ő még csak él, majd felkutatja. Már-már majdnem kijön belőle egy heuréka, de inkább csendben beviszi a könyvet Nelli szobájába.
Amikor az hazaér az iskolából, közli is a lányával, hogy mégis megvan a könyv. A gyermek természetesen örül, odavan, hogy segíthet. Mondja is, hogy barátja, Szilárd irodalomtanára örülni fog, mert ami nem kötelező, azt ritkán szokták elolvasni. Utólag hozzáteszi, hogy valamilyen Erikné, Lídia, és jobb, mint az ő tanáruk. Még aznap fel is hívja a barátját, hogy megvan a könyv, majd a suliban megkapja, s utána is ostromolja Zitát a hálájával, mert bízik benne, ezzel jó pontot ér el Szilárdnál.
De édesanyja gondolatai még mindig a táska körül forognak, szüntelenül szemez vele, majd megfogja és magához szorítja. Tőle abszolút szokatlan módon néz a semmibe, szinte se lát, se hall. Később reagál, mikor Nelli felteszi az Anya, itt vagy? kérdést. Ekkor a táska kiesik a kezéből, újra csak ránéz, és eszébe jut precíz férje. Egyből párhuzamot von ő és a táska között, hiszen az a zöld vászondarab juttatta eszébe fiatalkorát, meg Eriket, de ő maga is olyan, mint a táska, az a táska, amit a férje lemeóz. Akár megnyithatná a maximalisták klubját. Céltudatosságát a táskának és Rolandnak köszönheti.
Az asszony még aznap ki is mossa, ahogy tervezte, mert Zitánál ritkán alakulnak másként a dolgok. Ahogy tudja, rendbe teszi és belerakja a könyvet, majd útnak indítja a lányát. Elmondja neki, hogy a táskát Szilárd irodalomtanárának küldi. Úgy gondolja, az az emlékezés táskája, s ennyivel tartozik a nőnek, Lídiának.