Max Beilhack: Karácsonyok

Weihnachten

Aufspringt die Tür, der Säugling streckt geblendet
Die kleinen Hände nach dem schönen Licht.
Bunt schimmert's rings, ein Weit'res will er nicht:
Das ist die Poesie, dem Kind gespendet.

Ein einzig Jahr! – Am Weihnachtsbaum erloschen
Die Lichter schon, noch steht der Baum geschmückt,
Nicht reizt das Licht fortan, das Knäblein pflückt,
Freut sich an einer Welt um wenig Groschen!

Der Knabe jauchzt: "Ihr könnt mich nicht berücken!"
Er wähnt sich glücklich, dass entfloh ein Wahn,
Nimmt Gaben hin – der Zauber fehlt daran
Er half ja selber mit, den Baum zu schmücken.

Wir leiern ab des Lebensliedes Strophen,
Stets dürstiger an schönem Wahn und Traum.
Erkenntnis naht, bis endlich wir den Baum
Der Poesie entfremdet weih'n – dem Ofen.
____________________________________________

Karácsonyok

Az ajtó nyílik, s két kezét a kisded
A kápráztató fénynek nyújtja ki,
Ám költészetét még nem értheti,
Így vakításból nem akar ő többet.

Elröppen pár év, és a fán kihunynak
A fények, bár még dísszel van tele;
S mert inkább hajlik némi pénz fele,
A kisfiú letépi azt, hisz untat.

A srác vihog: „Nem szedtek rá ti többet!”
A trükkre fény derült, hát boldog ő,
És lévén szintén fát öltöztető,
Az ajándék már nem varázs, csak ötlet.

A strófákat a valóról daráljuk,
És nem szomjazván álmot, szép csodát,
A poézist kínáló árva fát
Mi leleplezők kályhatűzbe hányjuk.

* * * * *