Keresztutak

Kész vagyok – gondolta Levente, és letette a vésőt. Sírköves volt egy kis faluban, amelyik annyira kicsi volt, de lakóinak olyannyira jó volt a hallása, hogy az leírhatatlan. Az információáramlás simán lepipálta a közlekedést. Ehhez megfelelő teret biztosított a Fő téren álló templom. Mise után gyakran időzött itt a nép, a szavak meg úgy szálltak a szélben, mint őszi falevél.

De minden egy helyen volt. A hatalmas templomtorony órája épp a helyi kocsmára meredt, volt egy kis vegyesbolt, orvosi rendelő, és nem kellett sokat menni a temetőig se, ahol Levente sírköves műhelye volt. Mint a falu jól menő vállalkozója, tette a dolgát, volt is megrendelése bőven. Haláli biznisz ez – mondogatta is mindig magában.

Meg aztán Levente sosem unatkozott. Egyrészt, mert a falu halálozási rátájának köszönhetően nem ment rosszul neki az üzlet, másrészt meg minden sírkőhöz volt egy önálló története, amit mind munka alatt, mind a köztes időkben felidézett, így aztán egyáltalán nem unatkozott. S mivel Levente is járt misére, ezért igencsak jól tájékozott volt.

Épp vége volt a szertartásnak, és benépesült a kis tér, úgy szállingóztak az emberek, mint hópelyhek a januári égbolton, aztán megálltak és megindult a vasárnapi susmus.

Csanád is ott volt, a kerekesszékes Perlaki Csanád, aki a közeli városból költözött oda pár éve.

Csanád építési vállalkozó volt ott, jól el volt eresztve. Igen, tehetős ember volt, jól felfuttatott vállalkozással, egyáltalán nem ment neki rosszul a bolt. Mint tulajdonos magas pozícióban volt, de nem volt az a pökhendi típus, aki lenézi az alkalmazottait. Akár Mátyás király annak idején, ő is meg-megfordult az építkezésen, bár sosem álruhában.

Akkor is azt tette, kiment a terepre, hogy megnézze, hogy haladnak a munkálatok. Ezzel nem is volt baj, a beosztottjai is szívesen látták őt. Csak egy óvatlan pillanatban olyan szerencsétlenül botlott meg egy drótkötegben és esett bele egy elkerítetlen gödörbe, hogy végül mentőt kellett hívni.

Ezután hosszú gyógykezelések következtek, mert a pénz megvolt hozzá, de Csanádon ez nem segített. Azóta tolószékben tengeti az életét. Vállalkozása még mindig megvan, mint Gábor Áron rézágyúja, úgy fel van virágozva, hiába harapdálta azt az idő vasfoga. Ő maga már nem jár – vagy inkább gurul – ki az építkezésre.

Levente aznap is a szokásos vasárnapi terefere részese volt, és Csanáddal beszélgetett, mint mindig. Régebben Zselé, a kutyája sietett hozzá boldogan, a farkát csóválva. Mise előtt mindig kikísérte őt felesége és a kiskutya a térig, és mise után, mikor az asszony félig vagy egészen kész volt az aznapi ebéddel, ők ketten mentek Csanád elé. A templom mellett laktak, egy fehér, takaros házban – nem kellett hosszú távot megtenni.

Most is hárman beszélgettek, Levente, Csanád és a neje. De Zselé már nem volt ott. Nem volt, mert már nem lehetett. Pár hete halt meg; egy halottaskocsi ütötte el.

Zselé imádnivaló eb volt. Levente sokszor mondogatta is Csanádnak, hogy Isten jókedvében teremthette őt. A mozgássérült férfi segítőkutyája volt, jól kiképzett; ha leesett pl Csanád kulcscsomója, önfeledten, készségesen vitte azt vissza gazdájának.

Ártatlan szemeiben a hála és az alázat csillogott, és olyan hűséges társ volt, hogy időnként az asszony is mérgelődött ezért magában, amolyan féltékenységi roham jött rá, s elő-előfordult, hogy ezt az aznapi menü bánta, vagy szegény tyúkocskái, akiknek dühében olyan erővel lökte oda a kukoricát, mint amennyire tarolt annak idején a thaiföldi cunami.

A falu postását, egy bizonyos Dalos urat, Zselé viszont nem igazán kedvelt. Volt is rá oka.

Dalos úr, amikor a leveleit kivitte, és meghallotta a kutya ugatását, mindig rövidre fogta az ott létét. Igaz, hogy egyet csöngetett – de milyen csöngetés volt az…? Az égszakadás-földindulás hozzá képest egércincogás! Csanád neje pedig egyrészt rosszul hallott, másrészt gyakran volt hátul a kertben, meg hát sprinter sem volt – nem termett rögtön a kapu előtt, hogy a levelet átvegye.

De ez csak egy ok volt, amiért Dalos urat nem zárta Zselé a szívébe. Munka után mindig együtt dajdalozott felebarátaival a kocsmában, s mivel az ott volt a közelükben, a téren, még a refrént is jól lehetett hallani, ami Dalos úr vörösboros-pálinkás-sörös szájából szólt, vagy inkább nyikorgott, mint a szomszédban az ólajtó.

Ezen felül Dalos úr pirospozsgás orcájából az életmódjának megfelelő szag özönlött, simán lekőrözve az Amazonast. Zselé orra pedig elég érzékeny volt az ilyesmire. Gyakran mordult-vakkantott, amikor az italos szekrény kinyílt, ezért Csanádnak kerülnie kellett a nyilvános iszogatást. Ha vendégeket hívott, ki is kellett küldenie Zselét a szobából, mert azért csak-csak ivott valami étvágygerjesztőt.

Egyszer találkozott is Levente a részeges postással. Vasárnap reggel volt. A sírköves a templomba ment, neki a kocsmában lehetett dolga. Érdekes mód, már az előtt jókedve volt, mielőtt a torkát leöblítette volna. Fanyar humora volt. Ránézett Leventére és köszönés helyett csak azt mondta: „Gyónunk vazze?”, mert a templom számára tabu volt, olyan hely, ahova akkor sem vitt volna levelet, ha azt magának a jóistennek címezték volna.

De Dalos úr már csak a múlt. Az ital vihette el.

Amikor a halottaskocsi a templom előtt elgördült, Zselé megérezhette, hogy Dalos úr van benne. Talán a szaga miatt, az küldhetett a számára olyan jeleket, ami arra késztette, hogy kiszaladjon a résnyire nyitott kapun és heves futásba kezdjen. Természetesen közben ugatott, jelezve, hogy itt valami nincs rendben.

Ekkor a kocsi elé került, s annak kerekei a gyors fékezés ellenére összepasszírozták fejecskéjét.

A hatalmas zajt még Csanád neje is meghallotta, aki épp a ház előtt gyomlálta kedvenc virágait. Lélekszakadva rohant a halottaskocsihoz, s rémületében majdnem szívrohamot kapott.

A szomorúság léghajója még sokáig lebegett a ház felett, mert Zselét nem lehetett csak úgy elfelejteni. A fehér ház cserepeit titokban máig beborítja a bú.

A sírkövet Csanád rendelte. Nem hivalkodásból, inkább tiszteletből. Az volt a kívánsága, hogy majd ő is Zselé mellé feküdhessen, s persze a nejének is hagyna helyet.

Levente még emlékszik, jól emlékszik Csanád szavaira, aki azt mondta, ha már az egészségét nem tudja megvenni, akkor legalább a sírkövét… Majd ő eldönti, hogy legyen, elrendezi a dolgokat. Ilyen volt a kerekesszékes Perlaki Csanád, vagyis még mindig ilyen: határozott, de ugyanakkor emberséges. Mint amilyen a kutyája volt.

Emberséges? – gondolja magában Levente. Hát persze, kutyául az… s a kő mellett átnéz az udvaron. Ott a Kálvária-domb, ahol a hívők tavasszal bejárják Jézus keresztútját, s amelynek köveit szintén ő csinálta. Azokon nem csak feliratok voltak, a saját maga által készített képek illusztrálták Krisztus szenvedéstörténetét. Mert Levente valahol egy művészlélek volt.

Mennyi keresztút? Csanád-Zselé-Dalos úr… – sóhajtott a vállalkozó és nekiállt a következő kőnek.