Kiáltásod tiszta, mint madáré,
ha jő a tavasz, s új napsugár
festi a virágokat, hogy a nyár
fűszere lengjen amerre kék az ég…
Szavaid csendesek, mint a csermely,
s illannak gyorsan tova, csak ki hallja
az nem feledheti soha, noha
tudja, hogy a szó csak veled teljes…
Haragod szörnyű, tép, s dönt, mint zápor,
s a villámot nyelő óceánból,
száll valami szép, valami távol…
arcodra festve, hogy messze vagy a mától.
Szerelmed olyan, mint a szellő,
ha illatozó virágos mezők,
s hószagú fenyvesek felől jő,
mosolyogsz, mint egy virág, Ó te nő…
10 hozzászólás
Kedves András!
Szép az a négy gondolat, amely köré fontad a négy versszakodat; jól oldottad meg – ha jól gondolom – az ölelkező rímjeiddel, melynek követése a legnehezebb, legalább is – számomra.
De itt nagyon sikeres lett.
Gratulálok!
Kata
Örülök, hogy tetszett, kedves Kata
köszönöm
Menthetetlen – bocsánat, András – ez a szó jutott eszembe, amikor arra gondoltam, hogy milyen már az, amikor a harag is szép lesz!
:))))))
De az ábra szerint: van ilyen!
és biztosan jó is, hogy így van!
:)))))
Így van, kedves Ágnes
köszönöm, hogy olvastál
Nagyon szép vers!
Szeretettel: Rozália
Örülök, hogy tetszett, kedves Rozália
Szia András!
Sokat gondolkodtam azon, hogy mi tetszik a verseidben. Arra jutottam, hogy kihozod mindenből amit csak lehet. Valamiféle fájdalmas optimizmus rejtőzik soraidban. A fájdalom és az optimizmus olyan távol állnak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, te mégis egyesíted őket valahogyan. Nem tudom hogyan, de jól csinálod!
Nagyon szép verset írtál, de ez már nem meglepő számomra.
A nő meg szerintem hülye.
Szia! Kankalin
Igazán kedves vagy Kankalin:)
köszönöm
Gratulálok András…szép képeket írtál le…legalábbis nekem….szép…
Üdv
Zsolt
Örülök, hogy tetszett, Zsolt
köszi