Üres a zseb, csak a kezem húzza,
fáradt a szem, a nyomor nyúzza.
A pénz az úr, mindenkit elnyom,
száraz és szúr, mint a Grand Canyon.
Fáj a mosoly, ha a kirakatot nézem,
az áru fogoly az árak kezében.
Szeretném, de nem érhetem el,
nem az enyém, pedig itt van közel.
Összetört szívem a kukában hever,
újságok közt fekszem, az éhség lever.
A testem fázik, betakar a remény,
a lelkem játszik, de a világ kemény.
7 hozzászólás
Megnyerő! És abszolút ez igaz a mai világra! Köszi, hogy olvashattam!
Kösz szépen, és bár szerencsére nem saját élményből merítettem, ki tudja, mit hozhat még az élet. :((
“a lelkem játszik, de a világ kemény.” Nagyon nagyon nagyon találó sor:) Az ember folyton csak álmodozik azokról a dolgokról, amikhez a fél életét végig kéne dolgozni, hogy elérje…ismerős érzés. A pénz az, ami sosem elég, mégis mindig csak szórja az ember:)
Kösz szépen, Armand!!!
Így írtál 2007-ben. Nekem ez ér öt pontot. Indoklás nincs.
Köszönöm, Ági, bár mai fejemmel nem írnék ilyen verset. Valóban 2007-ben tettem fel ide, de nem akkor íródott, még olyan '94-'95 körül. Ebben még benne volt a tinédzserkori túlzott dekadencia. 🙂
Ez de jó kis válasz. Már csalódott vagyok nem írsz ilyet. 🙂