Örök gyermek az ember, bolond
kíváncsi lénye hajtja, kutat
égi romot, szunnyadó mezőt;
kitépve idők gyomát,
ősei ösvényén tör utat.
Élte bimbóján még erében
csörgedez kincse világának,
s ő kacagva ragadja kézen,
mit ketrecében mások
jóhiszeműn elébe tárnak.
Telik idő, átlát a rácson
immár – incselkedőn csiklandja
a tér; az ajtófüggöny csábot
ráncol s búgva kéjesen,
dalával messzeségbe hívja.
Bódultan, mával nem törődve,
négylábon indul a nagy útnak,
neki hódolnak bútorok megtörten,
térde alatt óriás
szőnyeg hullámai lapulnak.
Kilincset ér, nyikordul kapu,
léptei kalandról kalandra
koppannak, kis gekkóként vadul
rohan át téren, időn;
múlt porában jövő hatalma.
Feláll végül, egy pillanatra
diadal bora árad benne
szét, de lába remegve hajtja
tovább, vérében zsibong
már akác-csókja Végtelennek…
Elmegy egyszer, távolban párló
emlék lesz, tudom, a gyermeklét,
de szíve tán, mint becses tárló
legbelső polcán őrzi
majd első lépései ízét.
4 hozzászólás
Kedves Buci, köszönöm szépen melengető szavaid, örülök, hogy számodra is hasonlókat adott a vers, mint nekem, amikor írtam!
Kedves Ormi!
Nem is tudom pontosan, hogy a téma megjelenítése tetszett e jobban vagy a választékos megfogalmazás.
Nagyon klasszul versbe öntötted. Tetszik, az első versszak első sora, egy megállapítás, aztán a harmadik versszak első sorában már egy konkrét gyermek képe ahogy “átlát a rácson”, és tellik-múlik az idő ás márcsak egy visszaemlékezés marad a gyermekkor.
Számomra az eleje “édes” a vége viszont már majdnem “szívbemarkoló”.
Köszönöm értékelő szavaid… bár nehéz szavakba önteni a gyermeklét gyönyörűségét, igyekeztem nem giccsesnek tűnő képeket alkotni, remélem, sikerült.
Komoly kis pszichológiai tanulmány, nagyon szépen megformázva, s versbe öntve, tetszett és gratulálok!:)