Tollba-mondóka

Mindig így volt, amióta élek.
Belevágok, azután meg félek.
Célul tűztem: ott a Mount Everest,
– lufit fújtam nagyra, ám leereszt.

Anya kéne mellém, vagy egy dajka!
Fülbe súgna intőleg az ajka:
„Vigyázz fiam,“ hogy ne legyél szarka,
– nagyot akar, s nem bírja a farka…

Inkább használd a csöpp eszed másra:
macskát kergess ülve a padlásra.
Egeret fog, az lesz majd a haszna,
– s te sem leszel itthon egy mihaszna.

A költészet több tudást igényel!
Kocka fejed nincs még telve fénnyel.
Érzéked sincs, fut tőled a Múzsa,
– sosem lesz a homlokodon rúzsa.

Ettől aztán megnyugodnék végre,
földobnám a tollamat az égre.
Visszahullna, amint azt már láttam,
– megtudnátok, tollas-e a hátam.

Mert ha tollas, úgy mennék a boltba.
Hogy mit hozzak, mondanátok tollba.
Pénzt adnátok… Így lehetnék költő!
– Mire jönnék, telne emberöltő.