Sziszegve csüng a szó a számon,
szorongás szállta meg.
Szelíd szemekkel néz ki, s én látom,
hogy születésekor árva lett.
Szánalommal társat küldök,
nagy bánata hátha fogy.
De szerencsétlen most már űzött,
sziszegett, most már nyafog.
Szitkozódva bántják egymást:
ki induljon előre?
A magánynál rosszabb egy rossz társ,
kínlódás lesz belőle.
7 hozzászólás
No ez az a vers, amire azt kell mondanom, hogy igazán gazdag gondolatban, kifejezésmódban, személyességben. Csaba, Őszintén gratulálok, bár az utolsó versszak formáin kicsit még érzésem szerint szerint csiszolhattál volna, nekem az első két versszak teljesebbnek tűnt.
Gratulálok
aLéb
Kösz szépen a pozitív kritikát. Már csak azért is, mert egy hasonló, csak épp erősen cenzúrázó oldalon rögtön kidobta a szerkesztő, azzal mondattal (nem tudom szó szerint idézni): “A vers méltó a címéhez, valóban kínlódás.” :))
Többszöri elolvasás után is úgy gondolom, hogy ezen lenne még mit javítani. Őszintén megvallva nekem nem tetszik. Számomra nem mutatod ki azt a kínlódás-t nem érződik se a sorokban sem pedig a sorok mögött. Bocsi a negatív kritikáért.
Semmi gond, Eve! Bár azért kíváncsi lennék (privátban), mit szűrtél le a versből.
Szia!
Ez nem kínlódás, Hiányolom a megfelelő érzelmi töltetet. Amit az ember nem érez arról nem tudd írni. Bár az utolsó versszak az igaz. (Szerintem)
Érzelmi töltet? Egyébként, már bocs, hogy megkérdezem, nagyjából vetted, pontosan miről is szól/szólna ez a vers? 🙂
Lehet csak nagyjából, de a címhez mást vártam.Van ez így.