Az öltöny 28. fejezet

28. fejezet

Péter már hajnalban felébredt, nem jól aludt, forogtak a kerekek a fejében. Előre el akarta tervezni, mit mondjon a szüleinek Jolánról. Bízott abban, hogy rá tudja venni apját, fogadja be. Nem úgy ismerte, mint aki ilyen hosszú ideig tud haragudni valakire. Ráadásul, ha igaz, amit Jolán mesélt, akkor nem is ő tehet arról, hogy Sándor otthagyta a családját.
Már túl volt a reggeli tisztálkodáson. A mosdóból visszafelé, oda szólt Piroska nővérnek. – Legyen, szíves szóljon, ha készen van a zárójelentés.
– Péter, már tegnap megígértem, – válaszolta Piroska nővér kicsit csípősen. – ha megígérek valamit, nem kell figyelmeztetni, hogy meg is csináljam.
Mivel Péter nem gondolta, hogy ilyen reakciót vált ki a kérése, ezért békítőleg hozza tette.
– Nem akartam megbántani, csak már nagyon szeretnék kijelentkezni. – emlékeztette a nővért, dr. Seres előzőnapi szóhasználatára.
– Szólni fogok. – nyugtatta meg a nővér.
Péter visszasétált a szobájába, leült az ágyára. Beletúrt a hátizsákjába, kivett belőle egy újságot, amit még Jolántól kapott. Lapozgatni kezdte, de nem kötötte le a figyelmét, gondolatai elkalandoztak. Éva jutott eszébe, csak egyszer látogatta meg, akkor sem sikerült kiszedni belőle egyenes választ arra a kérdésre, ami miatt Pestre jött. Nem cáfolta, de meg sem erősítette, hogy vele táncolt. Jobban érdekelte az öltönyökhöz való viszonyulása. Jolán, és Kinga többször is bejöttek hozzá. Egyre szorosabb kapcsolat kezd kialakulni Jolánnal. Elhatározta, mindent megtesz annak érdekében, hogy jobbra forduljon az élete. Valahogy meg kell győzni a szüleit, hogy fogadják be Jolánt. Biztos volt benne, hogy nincsenek olyan nagy igényei, ami miatt kevés lenne kettőjüknek, az a pénz, amit az önkormányzatnál keres. Ledőlt a párnájára, a sérült lábát az ágyra fektette, a másikat, lent hagyta a padlón pihenni. Lecsukott szemmel pihent, gondolataiba mélyedve. Arra riadt, hogy kopognak. Bele sem tudott gondolni, hogy ki lehet az, már vágódott is kifelé az ajtó.
– Kinga, – nézett csodálkozva Péter. – korán jöttél.
– Szerintem egy kicsit elaludhattál, – lépett közelebb Kinga, és üdvözlés képen megpuszilta Pétert. – elmúlt 11 óra. Siettem, de sajnos nem értem előbb ide. Már attól féltem, hogy leszúrsz a késés miatt.
– Örülök, hogy itt vagy. Lehet, hogy tényleg elszunyókáltam egy kicsit, mert amire utolsóként vissza tudok emlékezni, az az, hogy kicsit megsértettem Piroska nővért.
– Mivel sikerült?
– Csak arra kértem, hogy feltétlen szóljon, ha kész a zárójelentés, – magyarázta Péter. – igaz nem ezt mondta, de nagyjából az volt a válaszának az értelme, hogy ne nézzem hülyének, ha megígér valamit, azt nem felejti el.
Ismét kopogtak.
– Szabad. – szólt ki Péter, mert most nem vágódott egyből ki az ajtó.
Piroska nővér lépett be széles mosollyal az arcán. – Péter, elkészült a zárójelentés, elhagyhatja az intézményt.
– Köszönöm nővérke. – hálálkodott Péter.
– Szívesen, – szólt vissza az ajtóból. – de ne rohanjon el, mert a nővérpultnál várja valaki.
Péter csodálkozó szemekkel nézett Kingára, aki széttárt karral jelezte, hogy fogalma sincs, hogy ki várhatja a pultnál. – Ha Jolán lenne, akkor, bejönne. – jegyezte meg, szinte csak magának.
Péter már az ágy mellett állt, és nyújtotta kezét, hogy elvegye a hátizsákját az éjjeli szekrényéről. Kinga megfogta a kezét.
– Ezt majd én viszem, – mondta, magyarázat képen. – karolj belém, úgy könnyebben tudsz menni.
Péter engedelmesen belekarolt, és elindultak az ajtó felé. Kinga kinyitotta, és előre engedte Pétert. Kiérve a folyósóra, mind a ketten a nővérpult felé néztek, de meglepetésükre a pultból alig látszott valami. Akkora ember állt előtte, amekkorát Kinga még nem látott. A magasított pult, csak a derekáig ért, és széltében is alig látszott mellette valami belőle. Háttal állt nekik, de Péter azonnal felismerte.
– Károly, hogy kerülsz te ide? – indult volna sietve Péter felé, de a fájdalom, ami a lábába nyilallt, visszafogta a sietségben.
– Te ismered ezt az óriást? – kérdezte Kinga.
Választ nem kapott a kérdésére, mert, ahogy megfordult az óriás, két hatalmas lépéssel Péter előtt termett, és mint régi ismerőst megölelte. Péter próbálta viszonozni az ölelést, de az ő keze nem ért össze Károly háta mögött. Levegőben harangozó lábakkal, levegő után kapkodva, könyörgőre fogta dolgot.
– Sikerült a késelést túlélnem, ne szorítsd ki a lelket belőlem, – könyörgött Péter. – légy szíves. – tette még hozzá udvariasan.
– Bocsánat, – tette le Károly. – de annyira örülök, hogy felépültél, hogy nem tudtam visszafogni magam.
– Ő Károly, – mutatta be Kingának, mikor a lába ismét földet ért. – ö pedig Kinga. – fordult ismét Károly felé. – Honnan tudtad, hogy ma kiengednek? – kérdezet, csodálkozó szemekkel nézve Károlyra.
– Éva telefonon beszélt a professzorral, tőle tudta meg, hogy ma szabadulsz, – mondta ezt olyan hangsúllyal mintha eddig börtönben lett volna. – Juli pedig elmondta nekem, amit hallott Évától megtudott, én meg úgy gondoltam, szükséged lesz egy fuvarra, az állomásra. Ezért jöttem. – tette még hozzá a magyarázathoz.
– Köszönöm, – mondta Péter gépiesen, mert közben az járt a fejében, hogy ezek szerint Éva érdeklődött utána, de meg nem látogatta. – a fuvar tényleg nagyon jól jön, mert, nem tudom, hogy botorkáltam volna ki a metróig.
– Ha gondolod, – ajánlkozott Károly. – leviszlek a furgonhoz.
– Elég, ha a hónom alá nyúlsz, – mosolygott rá Péter. – akkor menni fog, Kinga pedig hozza a csomagomat. Kérhetek még valamit? – kérdezte Károlyt.
– Mondjad, ne kímélj. – veregette meg Péter hátát.
– Útba tudjuk ejteni az ételosztót?
– Ezt kérned sem kell, mert Jolán, és Juli ott várnak. Nem szeretnék, ha búcsú nélkül mennél el. Különben is a vonatod csak kettőkor indul, addig nem kellene az állomáson várakoznod.
– Akkor mehetünk. – adta ki a parancsot Péter.

Kényelmesen utazott Péter a furgonban, mert fel tudta fektetni az ülésre a lábát. Nem kellett húsz perc, és már meg is álltak az ételosztó előtt. A bejárat előtt várták őket. Jolán, Juliba karolva tartotta magát, leplezve, hogy mennyire nehezére esik állni. Károly ismét Péter hóna alá nyúlt, és úgy segítette a járásban, hogy a lába alig érte a talajt. Mindenki előre bement az épületbe, így utolsóként Péter lépett be, Károly segítségével.
– Isten hozott Péter. – mondták kórusban a bent lévők, felolvasva a mögöttük lévő transzparens szövegét.
Péter meghatódva nézett végig a fogadóbizottságon, és csak annyit tudott kipréselni elcsukló hangon. – Nem Isten, hanem Károly.
Kinga, mint régi ismerős vegyült el az imént megismert társaságban. Péter körülnézett, az ismerős arcokon. Sokan ott ácsorogtak a hátsó sorokban, azok közül, akik nem is olyan régen, összeadták a pénzt, a hazaútra. Az asztalok előtti sor szétnyílt, feltárva egy szépen megterített asztalt.
– Gyere Péter, – invitálta Juli. – ebédelj velünk, még van annyi időd, a vonat indulásáig.
Károly segített Péternek az asztalig, kihúzta neki a széket.
– Gyere Kinga, jut neked is. – invitálta asztalhoz Juli. Jolánt a Péter jobboldalán lévő székhez hívta, a baloldalit, pedig Kingának emelte kijjebb. Péterrel szemben leültette Károlyt is. Az asztalon lévő egy szál gyertyát meggyújtotta. – Ez nem búcsúebéd, nem akarunk tőled végleg elbúcsúzni. Ez a bizakodás ebédje, bízunk benne, hogy nem most látjuk egymást utoljára.
– Én is nagyon bízom benne, hogy hamarosan megint találkozunk. – mondta Péter, és arra gondolt, ha szerencsével jár a szüleinél, akkor már indul is vissza Jolánért.

Az ebéd csendben, és elég gyorsan véget ért, így maradt idő a búcsúzkodásra is. Az eddig háttérben, csendben várakozó hajléktalanok, sorban álltak az asztal előtt, és egyenként búcsúztak Pétertől, hosszan szorongatva a kezét.
Az állomásra hamar kiértek Károly furgonjával. A vonat is megérkezett pár percen belül. Kinga és Károly közös erővel segítették fel Pétert a magas lépcsőn. Szerencsére a közelben talált Péter egy üres kabint, azonnal el is foglalta. Kinga követte a hátizsákkal a kezében. Pétert megkerülve az ablakhoz lépett, és lehúzta, hogy azon keresztül búcsúzzanak el Károlytól.
– Jó utat, – integetett Károly a peronról. – vigyázzatok magatokra.
– Mond meg Jolánnak, – szólt ki az ablakon Péter. – hamarosan jövök érte, addig is vigyázzon magára.
A vonat elindult, Károly egyre távolodott, de még annyit hallottak, amikor azt mondta, hogy átadja az üzenetet.

Ültek egymással szemben az ablak mellett, a vonat kerekei monotonon zakatoltak, az ablak előtt elrobogott a XVIII. kerület, majd sík vidékké változott a látkép. ahogy inger szegénnyé vált a látni való, azaz nem volt mit nézni, tekintetük eltávolodott az ablaktól. Egymásra néztek, egyikük sem szólalt meg hosszú ideig, pedig lett volna mit mondani, vagy kérdezni. Kinga szólalt meg először.
– Min gondolkodsz? – kérdezte.
– Semmin, – válaszolt Péter, továbbra is Kingát fürkészve. – vagyis sok mindenen. Gondolkoztam a tegnapon, a múlt héten, a múlt éven. Mennyi minden meg tud változni, rövid idő alatt.
– Mire gondolsz? – kérdezet Kinga, és ez most, nem a szokásos nyomozói kérdés volt, érdekelték Péter gondolatai.
– Arra gondoltam, ha nem veszek öltönyt, ha nem szakad el,…
– A közreműködésemmel. – szakította félbe Kinga.
– Nem te voltál a hibás, – nyugtatta meg Péter. – de ha a javítása miatt nem jövök Pestre, nem ismerkedek meg Jolánnal, és Évával. Akkor nem tudom meg, hogy van egy nagynéném, és, hogy van egy csomó elesett, de mégis segítőkész ember. Már egész más szemmel látom a világot, mint akár egy hónappal ezelőtt. A kórházban, Seres professzor elmesélte egyik, nagyon nehéz esetét. Az is abban erősített meg, hogy vannak még önzetlen emberek. Szeretnék én is közéjük tartozni.
– Péter, – fogta meg Kinga a kezét. – te már eddig is közéjük tartoztál. Már rég nem lennénk barátok, ha nem lennél önzetlen, és nagyon jó barát, de most jut eszembe, te azért jöttél Pestre, hogy valamit kideríts. Sikerült? – kérdezte Kinga, másfelé terelve a beszélgetést, mert nem akarta az egész utat ilyen nyomasztó hangulatban végig utazni.
– Ez a másik, amin gondolkodtam, – nézett ki az ablakon, mert nehezére esett Kinga szemébe nézni, ilyen dicséret után. – furcsa, hogy végül is nem tudtam meg semmit.
– Nem értem. – fordította maga felé Péter fejét, hogy mélyen a szemébe nézhessen.
– Nem adott egyenes választ egyetlen kérdésemre sem. Minden kérdésemre kérdéssel válaszolt. Még mindig nem tudom, hogy ki is valójában Éva? Azaz Éva, akivel táncoltam, akibe beleszerettem? – nézett ki ismét az ablakon, mert félt attól, hogy amit mondani akar, nem fog tetszeni Kingának. – Nem tudom ki ő? Kezdem beismerni, hogy igazad van.
– Miben? – kérdezett közbe Kinga, mint egy pszichológus.
– Abban, hogy nem kellene, egy fantomot kergetnem, – nézett ismét Kinga szemébe. – Olyan után futok, akiről azt sem tudom már, hogy létezik-e? Közben, itt ül előttem valaki, aki mindenre hajlandó értem, elviseli a rigolyáimat, mellesleg többször nyíltan is több ember előtt kimondta, hogy szeret. Én meg, ha szóba kerül, és rákérdeznek, hogy a barátnőm-e, akkor szabadkozom, és azt mondom, hogy csak a barátom. Igaz mindig hozzáteszem, hogy a legjobb.
– Péter, tudod te, hogy most miről beszélsz, – kérdezte Kinga bosszúsan.
– Igen. – válaszolt Péter egyáltalán nem csodálkozva Kinga sértődöttségén. – Azt próbálom elmagyarázni, hogy megpróbáltam elmagyarázni, hogy ezentúl, nem kergetek álmokat, és ha te is benne vagy, akkor lehetnénk többek, is mint barátok.
– Pont ezért kérdezem, – nézett még mindig mérgesen Kinga. – úgy nézek én ki, mint egy szamár?
– Most nem értelek, miért lennél te szamár, én ilyet nem mondtam.
– Valóban nem mondtad ki, de amit itt előadtál, abból az derül ki, hogy ha ló nincs, jó a szamár is, és nekem osztottad a szamár szerepet.
– Nem. – tiltakozott Péter, de közben átgondolta, amit eddig mondott. – Igazad van, egy idióta vagyok, nem gondolkoztam, és nem úgy gondoltam.
– Akár, hogy gondoltad, az úgy nem fog működni, én nem fogom neked pótolni Évát, és nem is akarom.
– Már bocsánatot kértem, – fogta meg most Péter Kinga kezét. – nem akarlak elveszíteni a hülyeségem miatt. Szeretnék továbbra is legalább a barátod lenni.
– Még meggondolom, – mondta Kinga, és elhúzta a kezét. – mindig is azt hittem, hogy több is lehet köztünk, mint barátság, de nem így.

Péter hátra dőlt az ülésében, nem mert megszólalni, mert félt attól, hogy még jobban elrontja a kapcsolatukat, ami már így is egy hajszálon múlt. Szótlanul telt a további vonatozás, amiből már nem is volt sok hátra