32. fejezet
Hamar eljött a reggel. Péter nem aludt sokat. Ha kicsit elbóbiskolt, rémálmok gyötörték. Sötét nedves falak próbálták összenyomni. Amikor felriadt, az orrában ott érezte a nedves penészes levegőt. A lepedő alatta hurkába csavarodott, és hiába igazította ki, minden felriadáskor nyomta az oldalát. A párnáját háromszor fordította meg, hogy száraz oldalt találjon, pedig, csak két oldala volt. Reggel úgy érezte, megkönnyebbülés, hogy felkelhet. Még alig derengett az ég alja, már talpon volt, és próbálta átgondolni, mire lehet szükségük, ahhoz, hogy ez a kaland ne végződjön katasztrófával. Félt attól, hogy minden váratlan eseményre úgysem tud felkészülni. Érezte, hogy Kinga felkészültségére nem nagyon számíthat, mert még eddig egyszer sem gondolta át kellőképpen a várható, és nem is annyira lehetetlen következményeket. Már tele volt a hátizsákja, amikor kopogást hallott. Csendben ment ajtót nyitni, mert nem akarta, hogy a szülei felébredjenek ilyen korán.
– Csak, hogy kinyitod, – méltatlankodott Kinga az ajtóban. – már azt hitem, hogy még alszol.
– Alszom? – méltatlankodott Péter. – egész éjjel nem aludtam.
– Pedig, egy ilyen kalandra, kipihenten kell indulni. – közölte Kinga, mintha ez nem lett volna világos Péternek.
– Tudom, – méltatlankodott Péter. – rémálmaim voltak, attól a „kalandtól” amit megint kitaláltál. – nyomta meg Péter a kaland szót.
– Nem lesz semmi baj, – nyugtatta Kinga. – mindenre felkészültem. – mutatott a kis reklámszatyorra a kezében.
– Mivel raktad tele ezt a hatalmas szatyrot? – kérdezet némi gúnnyal a hangjában.
– Hoztam csipszet, csokit, ásványvizet, – sorolta Kinga az elengedhetetlen kellékeket, – meg egy zseblámpát. – fejezte be a felsorolást azzal, amivel, Péter szerint kezdeni kellett volna.
– Tiszta fehérnemű, nincs nálad? – gúnyolódott tovább Péter. – Pedig lehet, hogy szükséged lesz rá.
Kingának csak most szúrt szemet Péter kezében lógó kövérre tömött hátizsákja. – Te meg hány napra készültél? – nézett csodálkozva Kinga. – Mi az a sok minden, amivel így kitömted.
– Csipsz az nincs benne, – válaszolta Péter. – de induljunk, mert minél előbb túl akarok lenni az egészen.
Kinga a kerékpárját az utcán hagyta, így ő nyitotta a kaput Péternek, hogy a sajátját áttolhassa megállás nélkül. Kényelmes tempóban tekertek egymás mellett. Ilyen korán, csak ők ketten voltak az úton. Sokáig nem szóltak egymáshoz. Kinga is csak akkor szólalt, meg amikor meglátták a keresett templom beomolni készülő harangtornyát. – Örülök, hogy velem jöttél. – mondta, továbbra is egyenesen előre nézve.
– Én nem, – válaszolta Péter. – de sokkal jobb, mint, hogy otthon idegeskedjek.
Közben oda értek a bejárat elé. A nehéz tölgyfa ajtó egyik szárnya résnyire nyitva, pont, ahogy legutóbbi kalandkor hagyták. Péter körül nézett és megállapította, hogy rajtuk kívül senkit nem érdekel, ez az elhagyott templom. A bejárat előtti homokos területen a szeles idő elfújta legutóbbi látogatásuk nyomait. Mintha száz éve nem járt volna itt senki. Kinga letámasztotta kerékpárját, és már nyitotta is az ajtót. – Nem jössz, – kérdezet Pétertől.
– Tényleg muszáj oda bemennünk? – kérdezte Péter, de válasz nélkül is tudta, hogy Kinga, ha elindul valahova, akkor nem áll meg félúton.
– Gyere, – intett Kinga. – nem lesz semmi baj.
Péter összeszedte minden bátorságát, félre tette szűktér iszonyát, és a nedves, nyirkos helyektől való viszolygását, és oda lépett Kinga mellé. – Menjünk, – mondta nem túl lelkesen. Nem kellett keresni a lejáratot, egyenesen a sekrestyéhez mentek. A közepén lévő pincelejárat is nyitva volt, ahogy hagyták. Péter ment elöl, ahogy az illemtankönyvekben tanulta, csak hátraszólt Kingának. – Világíts elém, akkor te is látod, merre megyek.
Felgyulladt a nem túl erős fénnyel megáldott zseblámpa, amit Kinga hozott. – Hát. ehhez nem kell napszemüveg, – állapította meg Péter, persze csak magában. Gyorsan haladt a szűk folyósón, mivel nem szeretett volna sok időt itt tölteni. Kinga időnként alig bírta követni. Ezt csak abból vette észre, hogy megelőzte a fénykévét, de nem lassított. emlékezett rá, hogy milyen gödrök, és váratlan lejtők, emelkedők tarkítják az alagutat. Hamarosan ott álltak az előtt az ajtó előtt, ami Kingát egy éjszaka fogva tartotta. Péternek vissza kellett húznia Kingát, nehogy azonnal beszaladjon.
– Várj, – figyelmeztette Péter. – megint benn akarsz ragadni?
Letette hátizsákját a földre, és kotorászni kezdett benne. Kinga világított neki a gyér fényű lámpával. Elsőnek egy akkumulátoros lámpát vett elő, és felkapcsolta. Kinga hátra lépett, mint aki megijedt a fénytől.
– Ez igen, – szólalt meg tágra nyílt szemekkel. – azt hittem kisütött a nap.
– Így van az, ha az ember felkészül, minden eshetőségre. – mondta Péter, és egyáltalán nem azért, hogy cikizze Kingát. – Ezzel világit, akkor jobban fogok látni.
Tovább kotorászott a zsákban, és egymás mellé kirakott három ékformára fűrészelt fát.
– Nem emlékeztem, hogy mekkora a rés az ajtó alatt, ezért több méretet is hoztam. – magyarázta Kingának.
Kiválasztotta a legmegfelelőbbet, és beigazította az ajtó alá. Cipője orrával meg is rugdosta, hogy biztosan álljon. Hátizsákját ott hagyta az ajtófélfánál, hátha még is be akarna csukódni.
– Most bemehetsz, – szólt Kingának.
– Te tényleg mindenre gondoltál. – indult befelé, de mielőtt átlépte volna a küszöböt, egy gyors csókot lehelt Péter szájára. – Jó szerencsét. – mondta, mint a bányászok, mielőtt leszállnak a tárnába.
Péter követte, ott volt egy méterre mögötte. Kinga alig két méterre az ajtótól rálépett egy mozgó padlóra, abban a pillanatban az ajtó, hangos súrlódással tolva maga előtt az éket, mintha ott sem lett volna becsapódott. Ha Péter nem hagyja ott a hátizsákot, akkor ismét csapdába esnek.
– Mi volt ez? – ugrott le a deszkáról Kinga.
– Csapda. – állapította meg Péter. – Számítottam, valami hasonlóra, ezért hoztam az ékeket, de azt nem gondoltam, hogy semmit nem ér.
– Még jó, hogy az ajtóban felejtetted a hátizsákodat. – állapította meg Kinga.
– Nem ott felejtettem, – méltatlankodott Péter. – direkt hagytam ott, mert valahol a tudat alatt számítottam valami hasonlóra.
– Milyen csapda volt ez és miért? – kérdezte Kinga, kicsit elbizonytalanodva a küldetésben.
– Valahol olvasta arról a korról, amikor ez a templom épülhetett. Akkoriban nem volt különlegesség a pincék, és pince rendszerek védelmére, ilyen, vagy ehhez hasonló csapdákat beépíteni.
– Miből gondoltad, hogy itt is van ilyen? – Kérdezte Kinga.
– Szerintem első látogatásod alkalmával is ráléptél arra a deszkára. – magyarázta Péter. – Ekkora ajtó becsapásához nagy huzatra van szükség, de itt az alagútban, és itt a teremben is szinte áll a levegő, tehát, ha nem volt itt, rajtad kívül még valaki, aki rád zárja, akkor, csak egy ilyen mechanika volt képes rá.
– Már emlékszem, – mondta Kinga. – de a csapódástól úgy megijedtem, hogy a deszka megmozdulás lényegtelennek tűnt.
Péter visszament az ajtóhoz, és ismét kinyitotta. Az éket, habár mint kiderült nem sokat ér, azért visszanyomta az ajtó alá. Megpróbálta kicsit erősebben berugdosni. A hátizsákot, mint második biztosítást továbbra is a nyílásban hagyta.
– Na, látsz valamit? – lépett Kinga mellé. – Ha lehet, azt a deszkát kerüljük el. – tanácsolta Kingának, mintha neki nem lett volna ez egyértelmű.
– Eddig neked világítottam, – válaszolt Kinga az eredeti kérdésre. – még nem tudtam körülnézni. Szerinted mit kellene keresnünk?
– Te vagy a nyomozó, – mondta Péter, megvonva a vállát. – mit tanultál a főiskolán?
– Lehet, hogy akkor hiányoztam amikor, azt tanították, hogy egy elhagyott templom pincéjében, hogyan kell keresni, ha valamit meg akarunk találni. – mosolygott Péterre, pedig tudta, hogy nem látja ebben a sötétben.
– Nem értek hozzá, – vette át az irányítást Péter. – de szerintem, először, nézzük át alaposan a falat, nincs-e valahol, egy titkos ajtó. Ahova ilyen ajtócsukót beépítenek, nem lehetetlen, hogy az is van.
– A falon mit keressek? – kérdezte Kinga, elismerve, hogy Péter irányít.
– Olyan helyet, ahol a téglák közötti fuga folyamatos. – tanácsolta Péter.
– Hogy érted, hogy folyamatos? – értetlenkedett Kinga.
– Nézd, ezt a falrészt, – magyarázta Péter. – itt a téglák kötésbe vannak rakva, tehát a fuga cikk-cakkban halad.
– Értem. – nyugtázta Kinga.
– Megjegyzem, – kezdett aggályoskodni Péter. – lehet olyan ajtó is ahol cikk-cakkban megy a fuga.
– Akkor, most mit keressünk? – kérdezte Kinga.
– Inkább azt kellene figyelni, hogy a fugában van-e habarcs. – talált ki újabb lehetőséget Péter. Vagy keressünk egy téglát, ami nincs egy síkban a fallal.
– Azzal mit kezdünk, ha olyat találunk? – kérdezte Kinga, még mos sem igazán értve a dolgot.
– A titkos ajtót, működtetni kell valamivel, – magyarázta Péter, már teljesen beleélve magát, hogy ő a nagy kincskereső. – mivel nincs a falon elhelyezve kar, amivel nyitni lehetne, feltételezve, hogy van ajtó, akkor, kell lenni valamilyen rejtett működtető egységnek.
Mivel a Kinga által hozott lámpa, már az alagútban leszerepelt, maradt Péter akkus lámpája, amivel Kinga pásztázta a falat, Péter pedig mellette állva követte a fénycsóvát.
Már negyedszer értek körbe a kis helyiségen, föntről lefelé haladva, mikor Péter rászólt Kingára.
– Állj meg. – mondta izgatottan.
– Láttál valamit? – kérdezte izgatottan.
– Igen, – mondta Péter. – világíts a padlóra.
Kinga, mint szófogadó beosztott, azonnal lefelé irányította a lámpát. – Elég vastagon áll a por a padlón. – nyugtázta a látottakat.
– Igen, – helyeselt Péter. – és érdekes, hogy az idevezető alagút milyen nedves, ahhoz képest ez a helyiség, csont száraz. Ez a mi szerencsénk. – tette még hozzá.
– Mi abban a szerencse, hogy már térdig porosak vagyunk. – méltatlankodott Kinga.
– Ezért, – mutatott a hosszanti résekre a porban Péter.
– Deszka a padló, rések vannak közte, ott lehullik a por, – értetlenkedett Kinga. – mi a jó ebben nekünk?
– Mert, ha nem lenne alatta üreg, akkor egy idő után megtelne porral. – magyarázta Péter. – Világíts máshova, ott nem látod a csíkokat.
– Tényleg. – nézett körbe Kinga. – Akkor alattunk van még egy szoba? – kérdezet.
– Az nem biztos, de, hogy egy üreg van az igen.
Péter visszament a zsákjához, Kinga azonnal arra fordította a lámpát. Rövid kotorászás után, egy kerékszerelő vas jelent meg Péter kezében. Ezzel még nem elégedett meg, tovább kutatott, amíg meg nem találta a bekészített munkás kesztyűt.
– Te tényleg mindenre gondoltál. – állapította meg Kinga, egyre jobban bízva benne.
Péter figyelmen kívül hagyta a bókot, felvette a kesztyűket, és a feszítő vasat a résbe illesztette. Túl keskeny volt, de addig húzta a porban lévő vonal mentén, amíg egyre mélyebbre nem tudta nyomni. Amikor már több mint öt centi mélyen bent volt megfeszítette. Meglepően könnyen kimozdult a helyéről. A vassal tartotta, a másik kezével pedig alányúlt. Emelés közben szólt Kingának, – Állj egy kicsit odébb, nehogy megüsselek. – de ekkor már rég a hatósugáron kívül volt, helyet biztosítva Péternek.
– Világíts a résbe. – kérte Péter. Mikor a fény átvilágított a padlóban keletkezett nyíláson, Péter megállapította. – Nem túl mély, ez biztos csak egy üreg a padló alatt.
Kinga végigjártatta a csóvát a lyukon. – Ebbe az irányba lejt, mintha itt mélyebb lenne. – állapította meg.
Péter újabb pallót feszített fel. – Ezek nincsenek leszögelve. – mondta. Félre tette a következő, majd a következő gerendát is. A padlótól megszabadított terület így már majdnem fél méter széles lett.
– Itt már leférek. – állapította meg Kinga.
– Az lehet, de te, nem mész sehova. – közölte Péter, kizárva a vita lehetőségét. – Kérem a lámpát. – szólt Kingának. Eltakarította a port kesztyűs kezével, és oda térdelt. Először jobbra világított, de ott az egyre szűkülő résben falnak ütközött a fény. Balra azonban egy alagút sötétsége nyelte el a csóvát. – Igazad volt arra szélesedik, – állapította meg. – és egy alagútban folytatódik.
Ismét a hátizsákjához lépett, és minden keresésé nélkül, egy gondosan feltekert hegymászó kötél köteget emelt ki, Kinga csodálkozástól megnyúlt arca elé. Kiszabadította egyik végét, a többit a földre ejtette. A kezében lévő végét a derekára tekerte.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte Kinga idegesen.
– Bemászok a résbe, te meg biztosítasz a kötéllel. – felelte Péter.
– Nem engedem, – lépett oda Kinga, elvette a kötél végét Pétertől, és elkezdte a dereka köré tekerni. – Ha téged baj ér odalent, én biztos nem tudlak onnan kihúzni, ezért én megyek. – szögezte le a Kingára jellemző, vitát nem tűrő hangsúllyal.
Péter mivel, most egyet értett Kingával, az erőviszonyok tekintetében, ezért nem vitatkozott, hanem elkezdte felkészíteni.
– Ígérj meg valamit, nagyon lassan haladsz. Ötször körbevilágítasz mi minden lépés előtt. Mennyezet, oldalfalak, föld. Mennyezet, oldalfalak, föld.
– Értem mit mondasz, nem vagyok hülye. – méltatlankodott Kinga.
– Most csak rám figyelj, – hagyta elmenni a füle mellett Kinga méltatlankodását. – odalenn, megnézel, minden a szokványostól eltérő dolgot. Ott is lehet csapda, ha itt fenn volt. Figyelj a kiálló, vagy besüllyedő, a ferdén álló, vagy épen egyenesen álló dologra. Ha értelmezhetetlen, amit látsz, azonnal visszajössz. Ha ajtót találsz, nem mész át rajta, – sorolta Péter. – érted, amit mondok?
– Igen. – felelte Kinga egyre feszültebben.
– Akkor sorold, amit mondtam. – adta ki az utasítást Péter.
– Péter, – szólt rá Kinga. – felfogtam, amit mondtál, és mindent megjegyeztem.
– Legalább, azt ismételd, meg amit az ajtóról mondtam. – erősködött Péter.
– Rendben. – kezdte Kinga a mondatot. – Ha ajtót találok, nem megyek át rajta.
Megölelték egymást, gyors csókot váltottak.
– Vigyázz magadra. – búcsúzott Péter Kingától, majd segített neki belépni a mélyedésbe.
A lejtő irányában haladva, hamarosan elérte a padlóban feltárt nyílás végét. Ott már csak a válla fölötti rész látszott ki. Lehajolt, és belépett az alagútba. Péter átvetette a kötelet a vállán. A hátulról jövő végét bal kezével a csípője magasságában tartotta, mint ahogy hegymászóktól látta. Lazán engedte jobb kezével Kinga után, hogy ne akadályozza a mozgásban, de azért erősen markolva, hogy bármilyen hirtelen rántásra azonnal vissza tudja tartani. Már a kötél fele elfogyott, amikor utána szólt Kingának.
– Minden rendben? – kérdezte.
Semmi válasz nem érkezett a lyukból, pedig a kötél, lassan, és folyamatosan fogyott. A homlokán lüktető érből érezte, hogy a vérnyomása emelkedik.
1 hozzászólás
Kedves János!
Hű, ez nagyon izgalmas!
Judit