Álmos arcú házak között sietős léptekkel oson a múlt. Karomat kinyújtom, úgy szaladok utána. Már éppen elkapom, de kisiklik a kezeim közül. Talán jobb is ez így. Talán nem is akarom megfogni. Ha kézbe vehetném, nézegetném, megforgatnám, megkopogtatnám, végül belekukkantanék. Látnám az éveket, hónapokat, heteket, napokat. Látnám az embereket. Történeteket is látnék. Ismerős arcok, ismerős történetek – szép és fájó emlékek. Fájnak, mert visszavonhatatlanul elmúltak. Nem akarom, hogy fájjon. Megállok. Zsebreteszem kinyújtott kezem.
8 hozzászólás
Kedves Marianna!
Rövidsége ellenére igen elgondolkodtatóak a soraid. Igen érzékletesen írtad le a múlt foszlányainak magunk mögött hagyását. Köszönöm, hogy olvashattam ezt az egy percet írásod, és ahogy te is tetted, megpróbálom a múlt után kinyúló karomat a zsebembe helyezni.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Üdv.: E. Palton
Kedves Emilly!
Köszönöm, hogy elolvastad rövidke szösszenetemet, és köszönöm a szavazatot.
Szeretettel: Marianna
Szia!
A múlt gyakran előbukkan életünkben, kísért, elgondolkoztat, vagy nem tudunk pontosan visszaemlékezni bármennyire is szeretnénk. Az emlékek időnként fájnak, vagy szeretnénk újra átélni, de azt nem lehet. Így én is zsebre teszem a kezemet. üdv hundido
Kedves Hundido!
Köszönöm, hogy nálam jártál, és köszönöm a szavazatodat.
Szeretettel: Marianna
Kedves Marianna!
Elgondolkodtam az írásod olvasása után. Nekem az a bajom a múlttal, hogy sosem múlik el. Elég csak rágondolnom, és már itt van, és belebeszél a jövőmbe. Mintha az Idő valóban nem is létezne.
Vagy ez csak az évek miatt van?
Szeretettel:
Ylen
Kedves Ylen!
Nagyon is értem a múlttal kapcsolatos gondolataidat. Nem véletlenül született ez a kis szösszenet. Örülök, hogy nálam jártál, és köszönöm a szavazatot.
Szeretettel: Marianna
A ragaszkodás és az elengedés folyamatosan váltakoznak egy ember életében. Azt hiszem, valójában ez határozza meg az egészet, ez az állandó "csata" formálja legerőteljesebben az ember lelkét. Egyszer ragaszkodunk, mert bizonyos élethelyzetekben ezt kell tennünk, viszont előbb-utóbb mindent el kell engednünk, még azt is, amit (vagy akit) a világon a legjobban szeretünk.
Nagyon érzékletes, gondolatébresztő írás.
Kedves Tibor!
Köszönöm, hogy elolvastad a gondolataimat, és köszönöm a szavazatot.
Szeretettel: Marianna