Egyszer utolérünk minden éneket,
ősi vad rónákon daloltat, akár
bölcső felett mit daloltak az anyák,
és meghallgatjuk újra őket csendben…
A múlt felhőjátékán is mélázunk
még, megülve egy sziklán vagy zsombékon,
elengedve mindent mi rossz, mi démon,
látva, hogy újra együtt és mi vagyunk…
A panelszagú ingerültségeket
szénaillatúvá tevő képzelet
szárnyán érkeztünk, s indulunk is tovább…
oda ahol a kisgyermek mosolya
a legszentebb és legnagyobb iskola
és ez a Kertkapu mindig nyitva áll…
7 hozzászólás
Kedves András!
Főleg a második versszaktól kaptál el valami nagyot, de nagyon nagyot.
Ízlésesen keveredik itt a szénaillat és a nagyvárosi kifinomult szonettség.
Nagyon jók, szépek a képeid, a nosztalgikus vágyódás a nagy francia klasszikusokra emlékeztet.
gratulál: LP
Köszönöm szépen kedves Zsermen!
Üdv András
Szépre írtad a szonettedet kedves András!
Szeretettel gratulálok: Ica
Köszönöm szépen kedves Ica!
Üdv András
Kedves András!
Gratulálok, nagyon szépet írtál!
Szeretettel:
Ylen
Kedves András!
Többször is visszatértem versedhez, elmélkedtem veled…
Szép soraidért szeretettel köszönet!
Köszönöm szépen kedves Ylen és kedves Dóra!
Üdv András