A függöny 8/6

Eszelősen kerestem azt a másikat. Azt a függönyt, amelyiket még az a valaki hagyta ott nekem. A szennyes ruhák között találtam rá. Ekkor áradt szét bennem a megbékélés első hulláma.
Igen, az új függöny gazdája csak gondoskodni vágyott, törődni velem egy kicsit, megosztani velem valamit. Biztosan meg is akarta mutatni – hogyan is ne akarta volna -, de csalódottságunk egybefonódása feledtette vele ezt a kis tervet. Biztosan széttárta volna karjait, miképp a folyosón tette, amikor beléptem, s ahol csengő hangján dalolta: „Meglepetés!”
Most arra gondoltam, mekkora szerencse, hogy ő elfeledkezett erről, s én egymagam, véletlenül fedeztem föl az új függönyt. Ez már túl sok lett volna önuralmamnak. A függöny bemutatása kétséget kizáróan meghozta volna első veszekedésünket, az első nagy fájdalmakat és bántásokat. Azokat, amelyekről csak hiszi és hazudja az ember, hogy a bocsánatkéréssel és egy csokor virággal elmulaszthatók. Mert nem azok…
Éjjelre már végleg megenyhültem. Elhatároztam, holnap visszateszem a karnist, és hagyom, hadd lógjon alá az az idegen függöny a könyvtár ablakában. Hadd lássa, aki megfogta kezemet s maga után húzott egy új irányba, hogy elfogadom gyarmatosító lépéseit, s befogadom őt az életembe. Meghívom őt – hisz annyira éhezi ezeket a gesztusokat -, s egy Valentin-szerű nappal ajándékozom meg. Pompás vacsorát készítek, veszek valami csecse-becsét, s mindent, de mindent megköszönök neki, amit eddig tőle kaptam. S igen, azon az éjen már nem kísérem haza. Nem. Azon az éjen megengedem neki, hogy végre itt tölthesse az éjszakát. Hiszen annyira várja már…
Valami megbékélt elégedettség szállta meg mindaddig lázasan forrongó lényemet. Talán csak ki kellett mondani mindezt gondolatban. Igen, elfogadni és beengedni az újat. Így lesz a jó.