Az első szerelem

Az iskola első osztálya. Nagy opálgömbök csüngnek alá a terem alacsony mennyezetről, sápadt, bágyasztó fénybe borítva a helységet. Az első padban ülök, már nem is tudom ki mellett, pedig még húszan sem voltunk az osztályban.
Nem akartam ideülni, szem elé, itt nem lehet elbújni, megpihenni egy kicsit az előttem üllő árnyékában. Szemben a katedra, mint valami modern oltár, mögötte nagy fekete tábla. Az elején nem értettem, hogy miért kockás az egyik fele és miért csíkos a másik. A padomon kék csomagoló papírba csomagolt fűzetek, rajtuk piros keretes fehér címkék, amire nem valami Isten hozottat vagy, legyen szerencsédet írt anyám azzal érdekes kézírásával, hanem csak a nevem és, hogy első osztályos. – Anyám öltöztette ebbe a ropogós kék ruhába a dolgaimat, még tegnap, megtöltve a szoba levegőjét a friss könyvek és a csomagoló papír jellegzetes, semmire se hasonlító szagával -.
Az olajos padlót talán tegnap ereszthették be utoljára, még itt-ott fénylett is ahová több jutott abból a bűzös, csúszós folyadékból. A padló feketéjében úgy tündököltek a fényesre kopott szögfejek, mint az éjszakai erdőben a párjukat csalogató Szent János bogarak.
Egyszer letérdeltem, talán valamit kerestem a pad oldalára akasztott táskámban, – a franc tudta -, olajos lett a nadrágom, aztán a nadrágomtól a kezem és napokig az orromban éreztem a gázolaj bűzét.
Az első tanítónőm. Reinner tanító néni. Fura a keresztnevére nem is emlékszem. Talán Anni volt, de erre nem esküszöm meg.
– A falu elején lakott, a nagy kanyar hónaljában, ahol egyszer egy az útra kiszaladó tizenéves fiút egy teherautó halálra gázolt. Soha nem értettem, hogy- hogy lehet egy ilyen helyen lakni… –
Nem tudom hány éves lehetett, már ősz volt, és a tarkóján mindig férfiasan felnyíratta a haját, mint ha csak tiltakozna valami miatt ellen ezzel.
A kezére emlékszem, a krétaportól száraz érintésére, ahogy a hátam mögött fölém hajolva megfogja a ceruzás kezem és magyarázva, mutatva formálja velem együtt a betűt, a ceruza alatt hullámzó papíron.
A krómozott négyszínű tollára is emlékszem, meg a piros filctollára, – akkor ez különlegesség volt -, amivel évekig javította a firkálmányainkat. Sokáig én is ilyen piros filctollat akartam, anyámat nagyon sokat maceráltam e miatt annak idején.( Azt hiszem azóta szeretem a tollakat )
Még talán a hangját is fel tudom idézni gondolatban. Lassú, szelíd beszéde volt, egészen finom zümmögéssel a hangszínében, mintha valaki egy távoli szobában cukrot őrölne egy régi-régi kézelhajtott darálóval.
Volt valami arisztokratikus a személyében. Mozdulatai kimértek kecsesek voltak, még akkor is ha torna órát tartott nekünk. A zümmögős kis hangjával diktálta a gyakorlatot, miközben maga is csinálta a bokáig érő vastag szoknyájában.
Mindig azt gondoltam, hogy ő valami grófnő, aki szimplán jótékonyságból tanítja a szegény sorsú proli gyerekeket. Aztán jó néhány évvel később megtudtam, hogy nem is tévedtem olyan sokat. Ugyan grófnő nem volt, de tanító sem. A férje jó menő ügyvéd volt a fővárosban, valahogy belekeveredett, belekeveredtek az ötvenhatos eseményekbe, talán el akartak szökni és nem sikerült, – nem tudom -, de annyival sikerűt megúszniuk, hogy száműzettek ide, ahol a következő faluból már nem is vezet tovább út. A férje a szomszéd nagyközség földhivatalába kapott valami állást, ő maga pedig – mert akkor mindenkinek kellet dolgoznia -, a helyi általános iskolába kezdett tanítani.
Azt hiszem, szerencse, hogy pont ehhez a emberhez sorsolt az élet, és nem a másik alsó tagozatoshoz, a Horányi nevezettűhöz. Néha átjött valamiért a szomszéd teremből, egy párszor helyettesítette a mi tanítónőnket, és a szünetekben együtt üldögéltek. De engem – ha csak egy pillanatra is láttam -, mint apró embert szabályosan kirázott a hideg tőle. Soha nem érintett vagy simogatott meg egy gyereket sem, sőt állítólag olykor eljárt a keze. A hangja olyan volt, mint a prédára repülő héjáé, az ember már húzta is be a nyakát, ha megszólította.
Azon a vastag keretes szemüvegen keresztül pedig, kissé fel felé tartva a fejét, úgy tudott az emberre nézni szinte felnyársalta a gyanakvó, kémlelő tekintetével.
Talán még a betonon is átlátott, ha rajta volt ez a szemüveg.
De az unalmas és olykor félelmetes órákon kívül volt egy valami, ami megragadt az első iskolai napokból, az első szerelem. A lány gyönyörű volt, és én álladóan a hátam mögé a szomszéd padsor felé bámultam. Csak az első félévet járta velünk, aztán a szülei átíratták a szomszéd nagyközség iskolájába, kamasz koromig szerelmes voltam bele, és talán el sem múlt a dolog, igen az ilyen nem múlik el…