Julia 10/8

De a kislány nem illant el. Ott ült továbbra is, lábait lóbálta-kalimpálta, a nagyon is ismerős önfeledtséggel, s érdeklődéssel nézett a hang irányába. Thomas boldog meglepetéssel meredt rá.
‒ Julia, most nem tűnsz el?
Julia megütközve sandított felé.
‒ Miért? El kellene tűnnöm? – Majd újra a közeledő nő felé fordult. ‒ Nem akarod, hogy meglásson engem? Hogy meglásson minket együtt?
Visszafordult a férfi felé, s rosszalló gyanakvással méregette.
‒ De, hát, ahhoz én még kicsi vagyok, hogy féltékeny legyen rám…
Thomas nevetett is, sírt is örömében.
A kislány most Petty felé bökött a hüvelykujjával.
‒ A szerelmed? Nagyon dögös a szöszi.
Thomas egy bólintással nyugtázta Julia sajátos stílusát, majd a mind közelebb jutó Pettyre nézett.
‒ A szerelmem? Nem. Ő több annál. Tudod, ő az…
‒ Aki most kitölti az űrt a szívedben, amit egykor valaki más hagyott maga után.
Thomas úgy ugrott fel, hogy kis híján elvágódott.
Egy nő állt mellette. Egy gyönyörű, fiatal, vörös hajú, kék szemű nő, sok kicsi szeplőpöttyel csinos orra körül. Egy nő, akit ő már biztosan látott valahol. Akinek a hangját is biztosan hallotta már. De ki lehet ez?
A nő rosszallóan nézett a kislányra.
‒ July! Mondtam már ezerszer, hogy ne zaklasd a kert látogatóit! A frászt hozod rájuk. Akik ide jönnek, nem szeretik, ha piszkálják őket.
A nő egy kis piros kabátkát tartott a kezében. A kis Julia szó nélkül felállt, s kinyúlt érte, hogy magára öltse azt.
Thomas rosszulléttel küszködött. Ide-oda kapkodta zavart pillantását a két jelenség között. A két nő egymás kicsinyített, illetve nagyított másai voltak. Valami szörnyű gyanú kezdett körvonalazódni benne, de még nem akarta, még nem merte hinni.
Miután a kislány magára öltötte a hajszínéhez tökéletesen passzoló kabátkát, megfogta a mosolygós szemű nő kezét, s a velük szemben kőszoborként cövekelő férfira mutatott.
‒ Anya! Engedd meg, hogy bemutassam neked… izé… Mi is a neved? – hunyorgott fel újdonsült ismerősére.
Édesanyja azonban minden átmenet nélkül kinyújtotta szabad kezét az ismeretlen ismerős felé.
‒ Thomas! Üdvözöllek újra nálunk. Jó sok idő telt el, mire visszatértél.
A férfi észre sem vette, mikor nyúlt ki a nő keze felé, s mikor fogta meg azt.
‒ Julia?
A nő melegen rámosolygott.
‒ Julia.
A kislány megrángatta az anyja kezét, s annak biztos tudatában, hogy megnyilvánulása teljes rejtettségben van, odasuttogta neki.
‒ Anya! Ennek meg mi baja?
‒ Semmi, kicsim – felelt a nagy Julia a kicsinek. – Csak azt hiszi, kísértet lát.