Kékköpenyes egy ösvényen gyalogolt – mikor elindult rajta, még havazott, most pedig minden zöldellt, virágzott, a Nap lágyan sütötte orrát (ami végre kisimult a hideg utáni ráncosodásból).
Már több, mint három órája ezen az úton járt, legalábbis a Nap állásából ítélve. Kezdett kirajzolódni neki az ösvény vége. Megállt. Megremegett egész testében és tüsszentett egy hatalmasat, amitől a sisakja egy kicsit elmozdult megszokott helyéről. Megigazította. Ismét tüsszentett és csodálkozva vette észre, hogy rózsaszín füstszerű anyag távozik szájából és orrából.
Megilletődve követte kerek szemével a szálldogáló füstöt. Bambulásából egy érdes hang zökkentette ki: – Mi járatban, idegen? – kérdezte a hang a háta mögött. Kékköpenyes megfordult és egy fehér csizmával találta szembe magát, majd lassan felemelte fejét és látta, hogy egy nő szólt hozzá. Egy boszorka – gondolta a manó. Kezében seprűt szorongatott.
– Én Kékköpenyes vagyok és az Álommanó Birodalomból jöttem – nyögte ki sipító
hangján. A boszorka összehúzta szemöldökét. Egy ideig méregette a manót…
– Én Holdboszorka vagyok. – Szünetet tartott, majd vidáman folytatta: – Üdvözöllek Sohaországban!
A manó körbenézett, majd kétkedő hangon megkérdezte: – Ez Sohaország?
– Ez az Örök Álmok Ösvénye. Ennek a végén van Sohaország – és mutatott a manó háta mögötti részre. – Ezt igazán illene tudnod… – folytatta a boszorka és elmosolyodott. A manó hatalmas szemeivel kisgyerekes csodálkozással nézett fel rá. – Miért jöttél el az Álommanó Birodalomból? – kérdezte érdeklődve.
A manó szomorúan a földre tekintett, majd halkan beszélni kezdett: – Azért, mert… – A boszorka tüsszentett egyet és rózsaszín füst szállt fel. Mindketten nézték, ahogy lassan elpárolog. Mikor eltűnt, még egyet tüsszentett, és újra rózsaszín füstfelhő borította el arcát.
– Elnéz… – Tüsszentés. – Most… – Nyelt egy nagyot. – Mennem… – Tüsszentés. A manó egyre nagyobb rémülettel és furcsálló tekintettel nézett.
A boszorka felült seprűjére és sebesen elrepült. Néha-néha úgy tűnt, mintha le akarna borulni a seprűről, ahogy a tüsszentés miatt megremegett teste. Kékköpenyes addig nézte ámuló tekintettel, amíg végleg eltűnt.
– Mi a manómindenség folyik itt? – kérdezte mérgesen és körbenézett. Megigazította sisakját és folytatta útját Sohaország felé.
9 hozzászólás
Így már értem! Mármint bámulatos, hogy hogyan kötöd össze 🙂 Gratulálok Danimmmm 🙂 És Kékköpenyesről szerencsére hallunk még 🙂
Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a rózsaszín tüsszentésből!
Ha elolvasod az Emlékek Kastélyát, minden érthető lesz. Mert mostmár összekapcsolom azzal… Ha nem olvasta valaki, nem nagyon fogja innentől érteni a történetet… 🙂
ja!
na megyek tovább!
Na azért! Már azt hittem, nem lesz mit olvasnom! Megyek az Emlékek Kastélyához. Korábban is volt már rá utalás valahol szövegszinten, ugye?
És jöjjön a folytatás, meg az összekötések tömkelege! 🙂
Üdv
Zsázs
🙂
Volt utalás…
Köszi, hogy olvastok! 🙂
Nah, hát akkor a műved engem is elvezet az Emlékek Kastélyához.. tiszta utazás ez a mai este! 🙂
megyek a következőhöz:)
Ez a “manómindenség” nagyon tetszik! 🙂