Ki vagy te? 5/5

Valami megváltozott a világban. A levegő, az égbolt, az erdő hangjai… Más volt minden. S hogy az univerzum is beavatkozzék az események folyamába, fölberregett a kis készülék a férfi zsebében. Újra volt térerő – ki tudja honnan és hogyan. A férfi örömmel kapta füléhez a kis készüléket.
A jól ismert hang számon kérően támadt rá.
− Végre, hogy fölvetted! Már vagy tízszer hívtalak! Mi ütött beléd?! Halálra aggódom itt magam! Eltévedtél? Jól vagy?
A férfi szívét melegség járta át. Barátok vették körül. Igaz barátok. Ő volt a leggazdagabb ember az ég alatt.
− Jól vagyunk – felelte.
Rövid szünet után a hang már lágyabb tónusában jelentkezett.
− Vagyunk? Akkor ez azt jelenti… Megtaláltad?
− Igen. Itt tartom a karjaimban.
− És jól van? Nincs semmi baja?
− Él – felelt a férfi. – Él, és élni akar.
− És te? Nem esett semmi bajod?
− Semmi. A bajok elbuktak, mi győztünk.
Természetesen nem ugyanarra gondoltak, de a szőkeség megkönnyebbült lelkesedéssel ünnepelt.
− Hát, akkor Halleluja! Én itt vagyok a kocsinál. És kösz az érdeklődést, én is jól vagyok. De ma már itt éjszakázunk. Oké? Rakok tüzet, és sütünk szalonnát. Csak kövesd a fééééééényt!
− Igen – nevetett a férfi, felszabadultan, könnyű lélegzettel. – Te vagy a fény az éjszakában.
− Én vagyok, baby.
− Köszönöm – hallatszott a férfi megkomolyodott hangja.
− Mit? – kérdezte rosszat sejtve a nő.
− Téged. Azt, hogy vagy nekem.
Néhány pillanatnyi dermedt csönd után a szőkeség ingerülten horkant föl.
− Tudtam! Tudtam, hogy mindent elrontasz! Tudtam, hogy most sem úszom meg! Muszáj ezt mindig?! Te olyan… te annyira… Pukkadj meg, te… te… nyálgép!!!
A kemény csaj kilépett a vonalból, a férfi pedig hosszan, jóízűen kacagott. Majd ránézett a kis készülékre. Egyetlen nem fogadott hívása sem volt. A szőkeség viszont soha nem hazudna neki, akkor hogyan lehetséges, hogy tízszer is hívta, de csak az az egyetlen hívás futott be, amely már a világosság és a biztonság percében érkezett? Hihetetlen… Mintha még az univerzum is félreállt volna arra az időre, amíg ők ketten itt rendezik a soraikat. Nos, ha így van, hát legyen…
Zsebébe rejtette a kis készüléket, s újra mindkét kezével ölelte, bátorította a törékeny, fáradt leányt. Ő jólesőn dörzsölte homlokát a férfi erőtől duzzadó mellkasához, s kút-mélyeket sóhajtott. Érezte, hogy menten el tudna ájulni, s összerogyni, mint egy zsák krumpli, de tartást erőltetett magára. Hisz már így is eléggé ráijesztett a férfira. S ez a szándék, ez az önzetlen törődés már Ő volt egészen. Ő, aki elveszett, s most megtaláltatott.
Gyönge kis kezeit a férfi erős karjaira simította, s átölelte széles vállait, mint egy gyermek, kérlelőn. Mintha kérné, hogy vegye ölbe, s vigye aludni végre, mert ő már minden erőt beleadott a játékba, s tagjaiban annyi sem maradt, hogy az ágyához botorkáljon.
A férfi értette minden néma szavát, s fölemelte a könnyű testet. A lány átkarolta a nyakát, mellére ejtette a fejét, s halkan suttogta, régen hallott édes hangján:
− Vigyél haza!
A férfi szótlanul megindult vele.
Léptei sohasem voltak még könnyebbek.