Újjászületés (5. fejezet)

Mihály jó hallgatóságnak bizonyult, bár ennek én egy cseppet sem örültem. Javulást én sem tapasztaltam, de még csak könnycseppet sem, ami még inkább kétségbe ejtett. Nem tudtam ugyanis, hogy ilyenkor mi a teendő. Mármint, hogy mit kell mondani, hallja-e egyáltalán, mit érezhet…
Az orvosokhoz fordultam, de bár ne tettem volna. Mit ér úgy az élet, ha sem az orvosok, sem a család nem bízik a felépülésben? Erőt vett rajtam az az érzés, amit Kyránál éreztem, hogy segítenem kell, és legalább én hadd maradjak neki, ha már mindenki elhagyta. A legjobbnak tehát azt láttam, ha egy kis egyéni terápiát alkalmazok. Ez pedig a következőből állt: gurulós ágy, irány a kert, a madárcsicsergés, a friss levegő, a gondtalan séták, és persze egy csöppség, Paulo személyében. Ezt persze csak akkor, ha Kyra éppen aludt, vagy terápián volt, nem akartam elszakítani egyetlen mentsvárától.
Így történt, hogy naponta egyszer egy órára hármasban „sétáltunk” a kórház udvarán. A kicsi egyre aktívabb volt, de mintha értette volna, hogy valaki másnak sokkal több figyelemre van szüksége éppen akkor, mint neki. Érdeklődve figyelte Mihály ki- és belégzését, mozdulatlan arcát. Néha megfogta a kezét, majd kérdőn rám nézett, vajon ő miért nem tesz semmit, miért nem mosolyog, vagy viszonozza érintését. Sajnos ilyenkor tanácstalanul mosolyogtam, és azon gondolkodtam, vajon Mihály érzi-e a törődést?
A napok csak teltek, az állapota viszont semmit sem javult. Nem úgy, mint Kyráé, aki napról napra erősödött, arca kipirosodott, és úgy tűnt, hamarosan ő is lejöhet velünk sétálni. Így is lett. Négyesben mindjárt jobban éreztük magunkat mindannyian.
Kyra hosszasan beszélt az őt ért fájdalomról, de nem tűnt depressziósnak. Felfogta, hogy férje mit, miért tett, és, hogy ez az élet rendje. Szerelme érte, értük ment el, de tudja, neki új életet kell kezdenie, már csak azért is, hogy férje áldozata ne legyen hiábavaló.
Elmondta azt is, hogy ha a gyermek nem maradt volna életben, valószínű ő sem. De a kicsi a bizonyítéka annak, hogy ennek így kellett történnie, és ő felelősséggel tartozik érte. Bár tudta, mi vár rá odakinn, ha teljesen felépül, azt mondta, alig várja már, hogy nyugodtan élhessenek együtt. Persze, hogy az anyagiakat hogy fogja előteremteni, azt ő sem sejtette, de ez akkor éppen nem is számított. Boldognak láttam őt és a fiát, és ez engem is boldoggá tett.
Csak Mihály miatt aggódtam, egyre intenzívebben. Nem tudtam eldönteni mi tévő legyek. Egy hónapja „alkalmaztam” a sajátos terápiát. Eredménytelenül. Bár Kyra és Paulo jelenléte sokat segített abban, hogy ne adjam fel. Mindig mellettem voltak, ha vele foglalkoztam, és szépen lassan ők is ugyanúgy viszonyultak betegünk felé, mint én.
Így már hárman vártuk Mihály életjelét. A férfiét, aki békésen szundikált, míg mi veszettül kínlódtunk akár egyetlen mozdulatáért is. Tornáztattuk, meséltünk neki, gyakran még a mosdatást is ránk bízták, bár ha tudta volna szegény, biztosan tiltakozott volna….
Úgy törődtünk vele, mintha legalább a bátyánk lenne. Amikor én elfáradtam, Kyra vette át a helyem. Odaadó anyaként viselkedett minden helyzetben, ami meg is lepett, hiszen attól tartottam, férje elvesztése olyan nyomokat hagyhat, amit talán sosem hever ki. Az ég azonban úgy adta, hogy anyukánk végtelenül erős amazonként viselkedett. Lehet, csak titkolta, a lelkében tomboló viharokat?
Sokféle módon próbáltam kideríteni, de mindig ugyanarra a következtetésre jutottam, hogy nem, valóban olyan erős, és hajthatatlan, mint amilyennek mutatja magát. Úgy gondoskodott Mihályról, mintha csak a férjét ápolta volna…. Neki tehát jó dolga volt, két nő halmozta el szeretetével, valamint egy kis csöppség, aki mosolyával, viháncolásával, és rikkogásával próbálta rávenni egy kacér mosolyra.
Munkánk gyümölcse azonban nem akart beérni, pedig minden napsugarat neki tartogattunk.