Lábon jár a holnap kínja,
messzemenő álmaimban.
Fetrengésem por és hamu,
felhők fölött nyílik kapu.
Remény, remény
takarj engem.
A sors kemény,
fogd a kezem.
Repíts engem
olyan tájra,
hol nem leszek
ilyen árva.
Lábon jár a holnap kínja,
messzemenő álmaimban.
Fetrengésem por és hamu,
felhők fölött nyílik kapu.
Remény, remény
takarj engem.
A sors kemény,
fogd a kezem.
Repíts engem
olyan tájra,
hol nem leszek
ilyen árva.
6 hozzászólás
Kedves Edit!
Verseid visszatérő hangulata, és a magány érzetének zsarnoksága ebben a versben kiteljesedik. Itt már a holnap is kínban vergődik, nem csupán a ma. Ez nagyon nyomatékos kifejezése a magány állandósulásának. De a remény még ott él a költőben, s még beszél hozzá, kapaszkodik belé. Ez örömteli ellensúly.
Ha így nézem ezt a verset – azon túl, hogy egy fájdalommal teli, hatalmas sóhaj, avagy kiáltás a reményhez – egy gyönyörű kis remekművet látok.
Ne add fel! Létezik az a táj, s el fogsz jutni oda. 🙂
Szeretettel: Laca 🙂
Köszönöm! Legyen igazad!
❤
Edit
Edit!
Versedből kitűnik, hogy sorsodnak nem adod meg magad egykönnyen. A remény parazsa sosem alhat ki bennünk. Vágyad teljesülni fog. Én bízom benne.
Szeretettel olvastalak!
Melinda
Nagyon remek vers. Mint egy népdal…gratulálok☺❤
Köszönöm, szépen! 💓
Edit
Köszönöm, Melinda! ❤Edit