Alvajáró

Reggel tört ránk újra;
belehunyorgok álmosan.
Miért, hogy ily sebesen
fordul velünk a Föld?
Nem érzi
szívünk fáradt dobbanásait?
A tegnapot orozza,
s már zúdítja a mait.
Csak forog,
s belemerít minket
újra a fénybe.
Mindig újrakezdve,
véget sosem érve.
A valóság
olykor, mint az álom.
Behunyom szemem,
hogy ne lássam,
de látom.
Én akkor ébredek,
ha testem aluszik,
s életem ott folyik,
hol a Föld nem forog.
Ez itt tolvaj-világ;
mindent eloroz,
mi amott megterem.
Mert én meghalok
minden reggelen.
Éjjel
sasként szállok,
erősen, gazdagon.
De minden reggel újra
üres mindkét markom,
s a karom
csak lóg erőtlenül.
S miként a tomboló vihar elül,
úgy szaggatja dobhártyám
a csend.
A néma sóhaj idebent.
Fölkelek
– én, az alvajáró –,
s teszem a dolgom.
De ez az valóban,
mi az én dolgom lenne?
Hol a csapda benne?
S hol lehet a kiút?
A végső éj talán, igen.
Hol az álom öröklétbe fut,
s nincs több koldus-reggel.
Akkor majd élhetek…
s igazán
aznap ébredek fel.