Kérted, s megfürödhettél egy percre
Isten szemének csarnokvizében.
Azóta, mint üllőn zenélő ércek,
szavaid habzó szikrákat idéznek.
Kohóban fortyogó vasba zuhantál,
mely szétterülve elnyelte elméd.
Ám ne bánd, így is ember maradtál,
s mint látom, igazi költő lettél.
S ha fajtád rangja faágon harang,
az is csak ihletet adó kaland.
Villon-t is ihlette súlyos tompora.
Másszuk meg együtt a Parnasszus ormát!
Követve hatalmas elődök nyomát.
S tán ránk is vár ott egy ében zongora.
10 hozzászólás
Gyönyörűséges 🙂
Öröm volt olvasni :))
Szeretettel : Zsu
Köszönöm látogatásod, kedves Zsu! 🙂
Örülök, hogy örömmel olvastad!
Szeretettel: dodesz
Szia Dodesz! Remélem az a barát meghallja az üzenetet! Villon-nal közösen, hármasban fel a Parnasszusra! Nem semmi kaland, mindent bele! Üdvözlettel: én
Szia Laci!
Meghallotta és meg is hatódott. De most nem tudom, hol tart a parnasszusi úton. Mindenesetre nálam, néhány kiadott verseskötet által, valószínűleg előrébb. 🙂
Barátsággal: dodesz
Tiszteletem, Dodesz!
Az a költő barát büszke lehet szonetted olvasatán. Ez igen!
Szeretettel: Laca 🙂
Szia Laca!
Büszke volt és meghatódott! 🙂
Barátsággal: dodesz
Én úgy olvastam mint minden és bármely költő üzenetét minden bármely költőnek.
A habzó szikra nekem a víz és tűz találkozása.Találkozásuk pedig a művészet hatalma, találkozásuk-találkoztatásuk.Amit viszont nem értek, amin gondolkodnom kell, az a zongora.
Szia P.!
Akár úgy is olvashattad, bár itt jó néhány utalást írtam az általam olvasott verseiből.
Ne sokat törd a fejed, gondolj Adyra és már meg is érted. 🙂
Barátsággal: dodesz
Ha A fekete zongorára gondolsz, akkor, azt hiszem már értem.
Bingó! 🙂