Dalverseny

Korral lett egyre morcosabb a király,
Kedélyét semmi sem vidította már,
Kitalálták hát a nagy tanácsnokok:
Jöjjenek versenyre a jó dalnokok!

Amint meglett ez a remek megoldás,
Ki is hirdették a verseny kiírást:
Ki királyunk leginkább felvidítja,
Annak száz csengő arany lesz jutalma!

Érkezni kezdtek erre a versenyzők,
Szép számban a férfiak, s épp úgy a nők,
A hopmester meg szervezte az estét,
Hogy ő is megmutassa tehetségét.

Előlépett az első: fess férfiú,
Ruházatán látszott, hogy nagyon hiú,
Kezében igazi mestermű koboz –
Míg ő maga egy mozgó ékszerdoboz…

Hangja túl harsány, zenéje meg cseng-bong,
A sok dísz rajta inkább csupán kolonc –
– Mily hamis dallam, ilyet én is tudok –
Szólt a király, – amikor pénzt számolok…

Következett egy idősebb énekes,
Haja fehér, bőre talán még feszes,
Sokszor húrozott, becses darab lantja,
Mint a gyermekét, kezében úgy tartja.

Gyengéden és finoman megpengette,
Dala a nép keservét énekelte,
De az úr intett: – Ha zokszót akarok,
Arra itt vannak a hű tanácsnokok…

Fiatal leány perdült most középre,
Haja ében, s oly lágyan ring csípője…!
Csörgődobja hangjára lépegetve,
Galambként búgva kezdett énekébe.

Elvarázsolt biz’ minden jelenlevőt,
Csak a király nem látta benne a nőt:
– Ejnye lányom, én hozzád már vén vagyok,
Menj csak, s éjjel majd nyugodtan alhatok…

Az összes aggodalmát félretéve,
Újabb ifjú jött, hívást nem is kérve.
Szinte még gyermek, gúnyája egyszerű,
Szemében ott ragyogott hit és derű.

Isteni erőkről zengett himnusza,
De a király szólt, erősen borzongva:
– Hangod mögött nagy tüzek fényét látom,
Menj, most míg lehet, békével, barátom…

Gyorsan egy kislányt tuszkoltak előre,
Mögötte ott állt mind a két szülője.
– Énekelj csak! – biztatták mosolyogva,
S ő, hamisan, belevágott a „dalba”.

Mondókázott kocsiról, kiskacsáról,
S közben eltűnt a lelke mosolyából.
Elborult ám rögvest a király arca:
– Mi szüksége e gyermeknek kudarcra?

Hisz hamisan zeng! Nyoma sincs dallamnak!
Sőt! Egyik dalost sem érzem igaznak!
Hiányzik belőletek szív és lélek,
És még ezt nevezitek ti zenének?

Összenézett mindenki a teremben,
Nem tudott senki felelni érdemben.
Nem értették, a felség mire gondol,
Hogy mit is kéne kicsalni magukból.

A zavart hallgatás sűrű csenddé vált,
S nézték ámulva a fényben a királyt:
Tekintete haragos szikrákat szórt,
Hangjára, kintről, mennydörgés válaszolt.

A palotán hideg szél vágtatott át,
Magával cipelve víznek illatát,
És ahogy elment, máris esni kezdett,
A záporba a fák bele remegtek.

Mint apró gyöngyök, törtek szét a cseppek,
Minden levélen lágyan csilingeltek,
És mire az utolsók földet értek,
A madarak máris dalolni kezdtek.

Dicsérték a dús esőt, az életet,
Üdvözölték a napot, a színeket,
Köszöntötték a virágok nektárját,
És azt, hogy minden, ahogy kell, megy tovább.

Odabenn ez alatt nagy-nagy örömmel,
Nem törődve cifra vendégsereggel,
Ablakhoz szaladt árva szolga kislány:
– Király bácsi, nézd milyen szép szivárvány!

Ellágyult a király zord pillantása,
Lelkét a természet előadása
Szívmelengetően rabul ejtette,
És a győztest e szavakkal hirdette:

– A százarannyi jutalom nyertese,
Legyen a királyság minden kertésze!
Viruljon kert hazánk minden falvában,
Hogy gyönyörködjünk növényben, madárban!

Téged pedig, ki ezt mind megmutattad,
Királyi szavam most örökbe fogad,
Nincsen senkim, legyél hát az unokám,
Ráállsz? – Rá bizony… drága nagyapám…

Így esett, hogy amint nap jött nap után,
Lett egyre vígabb, boldogabb a király,
Megélte összes órájának percét,
Nem engedve el unokája kezét.