véres álom.
Ágakon már orgonát látni
nem vágyom.
Utálnom kellene illatát,
mi szempilláimon
szövi pókfonalát?
Édesanyám kedves szava
szirmait már nem locsolja.
Lila átok
szánom-bánom,
furikázzon, majd lerázom.
Már nem bírálom.
Had kiabáljon.
Szilánkjait megbocsájtom.
Engedem, hogy így vizsgáljon.
Szívókámmal mind magamba rántom,
a bajtársam had szunyókáljon.
4 hozzászólás
Szia, Andi!
Ezt szépen egybeszedted, mintegy csokorba rendezve. És micsoda szóképekbe öltözteted érzelmeidet: szempilláidon pókfonalat szövő illat, lila átok, szilánkjait megbocsájtom…
Örülök, hogy olvashatlak.
Üdv: Laca 🙂
nagyon érdekes vers. Az orgonaillatban való csalódást lengi körbe, mint egy fullánk fosztott darázs, ami negatív kulcsingerként hathatott. Innen a merész ugrások, gyors váltások, szerencsére csak mondatonként, ezért követhető, és egységesnek tűnő.
Pazar, hogy egy sorrímszerkezetre húztad fel az egészet, ez ad neki egy kis játékos jelleget és enyhíti a tartalom fájdalmát, amolyan öngyógyír.
Szeretem az alternatív szövegeid, kísérletező, újító kedved.
grat: Grey
"Utálnom kellene illatát,
mi szempilláimon
szövi pókfonalát?"
Nagyon szép, érdekes vers! Játékos és fájdalommal teli. Nagyon tetszett! 🙂 Zsuzsa
Gratulálok Andrea, most is megdolgoztattad az agysejtjeimet…üdvözöllek:b:)