Alois Leopold Altmann:Die Vergänglichkeit

Die Vergänglichkeit

Wie der Strom von dem schroffen Felsen stürzet,
Sich im Bette dahinwälzt, und sich fernhin
Im unendlichen Ocean verliert: so
Schwinden die Zeiten.

Gleich den schnellen Secunden fließen Tage,
Gleich den Tagen die Jahre hin. So alles,
Ja die ganze Natur, ach, unterliegt dem
Spiele der Zeiten.

Zart entfaltet der Rose Knospe sich am
Frühen, heiteren Morgen, und des Kelches
Blüthe hauchet dem Kreise zarter Elfen
Anmuth entgegen;

Sieh, da kommen der Sonne heiße Strahlen,
Bald entschlummert der Liebe Bild, es sinken
Ihre duftenden Blüthen, und die Zierde
Ist uns verloren.

Auf den Wangen des Mädchens blühen heute
Rosen; Tausender Augen weiden sich an
Dessen Schönheit, und morgen ruht es schon im
Arme des Todes.

Gleich dem Herkules stark an Manneskraften,
Schön gleich einem Apollo steht der Jüngling
Da, die sichere Lust der langgenährten
Hoffnung der Aeltern;

Morgen, rührende Scene! sieht der Vater
Und die weinende Mutter ihrem Liebling
Nach zum einsamen Grabe, das auch sie bald
Schlummernd umfasset —

Sagt, wo sind der Geschichte hehre Städte,
Wo Carthago, Numantia, Ninive, wo
Sind die Herrlichen? — Ha! sie sanken hin ein
Inhalt von Sagen! —

So bestrickt die Natur und ihre Kinder,
So die Macht und den Reichthum, alles, alles
Ein unendliches Chaos — mit dem Zeitlauf
Stirbt das Gedächtniß.

Alois Leopold Altmann

B)

A mulandóság

Mint ahogy a folyam visszacsapódik
Sziklákról, és ide-oda hullámzik,
S elveszik óceánban: az időben
Minden így tűn el.

Úgy folynak el napok, mint másodpercek,
És évek pedig, mint a napok. Múlik
Minden, s egész természet csak játéka
Tűnő időnek.

Gyenge rózsák bimbója bontakozik
Vígan kora reggel, s kelyhüknek szirma
Lenge tündérek körének lehel ki
Bájt, kecsességet .

Ám nézd, jönnek a forró napsugarak,
S gyorsan kihuny e kedves kép, elfonnyad
Illatos szirmuk, s e szép díszítések
Nékünk elvesznek.

Lányoknak arcán ma még rózsák nyílnak;
Szépségét a sóvár szemek ezrei
Követik, ámde már holnap nyugszanak
Halál karjában.

Nézd Herkulest, dagad férfierőben,
Szép, mint egy Apolló, áll fiatalon
Ott s vígan, szülők jó nevelésének
Biztos reménye.

Reggel, megható jelenet! Nézd apa
Mint zokog az anyával, mert a kedves
Gyermek hullt a sírba, ami őt ifjan
Zárja magába –

Oh, hova tűntek a híres városok,
Hol Carthago, Numantia, Ninive
Pompája? – Ha! Lesüllyedtek ők sorra
Mondák honába!

Így hódít meg mindent a nagy természet,
Így hull a hatalom, gazdagság, minden
Végtelen káoszba – s kihuny idővel
Emlékezés is.

Szalki Bernáth Attila

A)

A mulandóság

Mint a zord sziklák leomlottak,
Majd lefeküdtek a tenger ágyba,
A végtelen óceánban elvesztek:
Így tűnik az idő.

Mint a gyors folyású másodperc és napok,
Minden a nap az évek során.
Igen az egész természet, sajnos
Játéka az időknek.

Finom rózsa bimbó bontakozik ki
Korai, vidám reggel, és a kehely.
Virág sóhajt, finoman elfekszik,
Nem ellenkezik;

Nézd, itt jön a nap forró sugarai
Hamarosan szeretet alszik kép süllyedni ez
Az illatos virágokat, és a díszítésre
Elvesztettük.

Az arcon a lány virágzás ma
Rózsá; Több ezer szeme legelnek önmagában
Szépsége, és holnap nyugszik már
Halál karjaiba.

Mint a Hercules erősen férfi erők,
Gyönyörű, mint egy Apollo a fiatalok
Mivel a biztonságos vágy a hosszú táplált
Reménye a szülők;

Reggel, megható jelenet! látja az Atyát
És a síró anya kedvenc
Szerint a magányos sír, amely hamarosan
Szunnyadó ölelést –

Mondjuk, hol vannak a történelmi városok,
Hol Carthage, Numantia, Ninive, ahol
Vannak az uralmuk? – Ha! ezek elhalványultak,
Csak a mondákban élnek!

Meghódította mind természet és a gyerekeik,
Tehát a hatalom és gazdagság, mindent,
Egy végtelen káosz – az idővel futó
Mulandó emlékezés.