Már elfáradnak az izmok a didergésben,
miközben a test védelmezni próbálja önmagát,
s a beépített mechanizmus szinte kiráz engem belőle;
már kívülről nézem, ahogyan megfagyok.
Nem az öltözet hiánya fáj, az árvák pőresége,
s nem a világ hidege hasít a bőr alá.
Nincsenek áramlatok, kik fölkerekedve
végigkorbácsolják a védtelen eget; béke van.
Csupán terjed valami, lassan és némán.
Nyomában csillogás, a halál hamis fénye.
Az ember okos nyelve egyetlen szóba sűrítette
egykor ezt a valamit. De jelentését csak akkor
értheted meg, amikor már körülzárt jeges birodalma,
s a vég nélküli jégkorszak végleg rád köszöntött.
Lassú a haldoklás, karakteres és mindig keserűbb,
míg végül megtanulod azt a szót – magány.
4 hozzászólás
Szia Laca! Huh de jó kép! Fagyhalál és magány, mint két összetartozó. És valóban így van, állatira összetartoznak, és az érzés is hasonló (lehet) Tetszett az újabb elmélkedésed! Találó! Üdvözlettel: én
Üdvözletem, Bödön!
Igen, ezt egy abszolúte realista versnek szántam, a képzettársítás meg így bukott föl belőlem, szóval nem nyúltam hozzá, így hagytam, megírta magát. Amik mélyről jönnek, azok a legtisztábbak, ezt mindig szem előtt tartom. Örülök, hogy tetszett, noha tudom, hideg tájakra vitt a vers.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Laca, ez olyan figyelj ide,
én már átéltem s látom, nem vagyok ezzel egyedül.
Hűvös a szele ennek a versnek.
Szia, Andi!
Igen, hűvös a szele. De az igazság olykor ilyen hűvös.
Meglátásaid mind jók, örülök, hogy jártál a jégmezőimen.
Üdv: Laca 🙂