Törpincs varázsfurulyája

Galagonya-réten innen, Szederfalván túl, a Szederincs folyó partjától három törplépésre található Manófalva. Vidáman éltek itt a kis manócskák. Szorgalmasan dolgoztak, esténként pedig a nagy Pattantyúfa alatt összegyűltek, énekeltek, táncoltak, beszélgettek. Ezt a fát még száz évvel ezelőtt ültette Borsocska manó ük-öregapja.

Itt lakott Törpincs is. Volt egy varázsfurulyája. Miért nevezték így ezt a hangszert? Mert ha Törpincs megfuvintotta, olyan szépen szólt, hogy aki meghallotta, annak nyomban jókedve kerekedett, aki búslakodott, annak egy szempillantás alatt eltűnt a szomorúsága. Mi lehet nagyobb dolog, mint örömet, boldogságot ajándékozni másoknak? Így esténként gyakran furulyaszóval örvendeztette meg a manókat.
Egyik nap, amikor a Pattantyúfához készült, hogy vidámságot varázsoljon a többiek szívébe, hiába nyúlt a hangszeréért a szekrénybe, az bizony nem volt ott. Fölforgatta a csöpp kis szobáját, de nem lelte.
Kétségbeesetten szaladt barátjához, Tóbiáshoz. Épp nála volt Csikiz és Matykó is. Elhadarta nekik, hogy mi történt. Összedugták a fejüket. Arra jutottak, hogy felkeresik Sanda manót. Igaz, a faluban csodabogárnak tartották különcsége miatt, mert mindig valami találmányon, újításon törte a fejét, az utcán gyakran magában beszélt, a ruhája pedig nem a legújabb manódivatot tükrözte.
Ez tűnt a legjobb megoldásnak, ha hozzá fordulnak segítségért. Hamarosan ott álltak a házikója előtt. Fura kinézetű építmény volt, de hát milyen is lehetne egy nem mindennapi figura otthona! A bejáratnál egy táblácska függött, ezzel a szöveggel:

„Nem találja? Nem tudja hova tette?
Vagy lehet, hogy valaki elcsente?
Ne legyen ez önnek gondja,
Dr. Sanda, majd megoldja.”

Megrázták a csengettyűt, ami érdekes, siporászó hangot adott. Kisvártatva ajtót nyitott Sanda manó. Valóban érdekes szerzet volt. Sipkáját úgy lehúzta, hogy alig látszott ki a szeme, ruhája tiritarka színekben pompázott, az övén pedig különféle szerkentyűk lógtak.
– No, mi a pálya kis komáim? Mi kéne, ha volna? – érdeklődött.
– Jaj, kedves Sanda! Eltűnt a varázsfurulyám! Segítenél előkeríteni?
– Dr. Sanda, ha kérhetném! Varázspikula?! Ja, tudom már! Amivel a fa alatt szórakoztatod a manótársaságot. Szóval lába kélt… Bemegyünk, aztán lehet, hogy okosabbak leszünk. Belenézünk a manómonitoromba, hátha felvett valamit az éjjel.
Amikor beléptek, csak ámultak és bámultak. Már a ház külseje is rendkívüli volt, de ami bent fogadta őket! Csupa furmányos szerkentyű volt mindenhol. Némelyik villogott, berregett, kattogott, vagy épp valamilyen bizarr hangot adott.
– No, lássuk csak! – lépett az egyik gép elé. A manómonitoron fehér és fekete vonalak váltakoztak. Megnyomott egy gombot, amire a képernyőn megjelent az előző éjszakai felvétel. Egy szokatlan figurát lehetett látni, aki épp Törpincs háza felé lopakodott, majd bement, és elemelte a szekrényből a hangszert.
– Várjatok! Kinagyítom!
Uramfia! A képen kaján mosollyal az arcán megjelent Csiribisz varázsló, a manók ősellensége. Mindig valami rosszban sántikált, igyekezett minél több borsot törni a manónép orra alá.
– Szóval ő a tettes! – kiáltottak fel egyszerre a manók. – Gondolhattuk volna!
– Jaj, bejött a házikómba, és én nem ébredtem fel! Jaj, jaj! – sápítozott Törpincs. – Hogy szerezzük vissza ettől a gonosz mágustól a varázsfurulyámat? – nézett kétségbeesetten társaira. Kedves Sanda! Segíts! Van valami ötleted?
– Dr. Sanda, ha kérhetném! Bízzátok csak rám! Tudjátok! „Dr. Sanda megoldja!” De – és egy kis hatásszünetet tartott -, kéne nekem segítség. Törpincs, velem kéne jönnöd!
Mit volt mit tenni, hisz az ő kedves zeneszerszámát lopta el a gaz Csiribisz, így ráállt, bár nagyon félt az esetleg rá váró nehézségektől.
A többiek jó utat és manószerencsét kívántak nekik.
– Viszünk magunkkal nyomkereső GPS-t, voki-tokit, nagyítót. Menet közben majd megmutatom, hogyan is működnek.
Aztán még a zsákjába dobált néhány furcsa eszközt. „Hátha jó lesz még valamire… csak a biztonság kedvéért.”- dünnyögte az orra alatt.
-Indulhatunk!- rikkantotta.
Bepötyögött ezt-azt a nyomkereső GPS- be, az megmutatta, merre induljanak.

Mentek mendegéltek, majd néhány óra gyaloglás után egy erdőhöz érkeztek.
– Itt lakik Csiribisz! A rengeteg mélyén van a háza. Óvatosnak kell lennünk, mert szemfüles a mi kis bűvészművészünk! Nehogy idejekorán lefüleljen minket.
Ráspriccelt magára és Törpincsre is egy kis löttyöt.
– Mi ez? – kérdezte meglepődve Törpincs. – Elég kellemetlen bukéja van.
– Ez szagtalanító. Tudom, hogy messziről megérzi a manók illatát!
Nemsokára ott álltak a fura varázsló-lak előtt, ami olyan volt, mint egy torony, csak néhány ablak díszelgett rajta, a tetején kis bástyák helyezkedtek el. Bejáratot sehol sem láttak. Sanda elővett egy kötelet, a derekára kötötte, a másik végét felhajította a torony egyik kiálló kövére. Felkapaszkodott, majd a voki-tokin utasította Törpincset, hogy nagyon figyeljen, legyen résen. Belopakodott. Szerencsére a varázsló épp nem volt otthon. Az egyik szerkentyűje hangosan jelzett egy fekete szekrénynél. Ebben volt a varázsfurulya. Magához vette, majd lemászott.
– Na, nem is volt olyan nehéz feladat! – vigyorgott elégedetten Sanda.
– Köszönöm! – ujjongott Törpincs, és magához ölelte kedves hangszerét.
– Na, de most menjünk, mert bármikor hazajöhet Csiribisz!
Alighogy ezt kimondta, megpillantották a varázslót, aki haragosan így kiáltott:
– Mit kerestek itt?! Azt a manófittyentésit neki! Manócsekek az én rezidenciámon! Ha már itt vagytok, ne menjetek sehová! – mondta mézes-mázosan. – Legalább meglesz a mai ebédem. Manóleves, vagy pörkölt? Igaz is, mindegy! Mindkettőt kedvelem!
Épp el akarta kapni őket, amikor Törpincs belefújt a furulyájába. A zene a gonosz Csiribiszt is elvarázsolta. Először bambán mosolyogni kezdett, majd táncra perdült.
– Fújjad, fújjad! – biztatta Sanda. – Ne hagyd abba addig, míg biztos távolságban nem leszünk! Így megmenekülhetünk!
Amikor már nem hallatszott a furulyaszó, a varázsló fáradtan rogyott le, és nem értette, mi történt vele.
– Mi ez a furcsa a szívemben? Olyan kellemesen bizsergető. Brr! Mi lehet ez?!
Egy darabig még üldögélt, s tűnődött. – Olyan boldognak, elégedettnek érzem magam! – nyögte ki. – Óh, ez az átkozott pikula! Ez az oka mindennek! Még az ebédem is odalett! Ha legközelebb arra járok, és újra el tudom lopni azt az istenverte hangszert, nem zárom be egy szekrénybe, ha nem kettétöröm!
És csak mondta, mondta a magáét.

Mikor megérkeztek, Törpincs a Pattantyúfához sietett, hogy vidámságot varázsoljon mindenki arcára. Hívta Sandát is, de ő inkább a szerkentyűivel foglalatoskodott és azzal, hogy kitaláljon egy olyan gépet, ami megakadályozza, hogy Csiribisz észrevétlenül bejusson a falujukba.

Törpincs tán még most is fújja esténként varázsfurulyáját a százéves fa alatt. Csiribisz, hála Sanda új találmányának, többszöri próbálkozásra sem tudott bejutni a faluba, mert olyan lármát csapott a közeledtére, hogy jobbnak látta, ha kereket old. Máig is bosszankodik, és azon töri a fejét, hogyan szerezhetné meg a boldogságot adó varázsfurulyát.