Csillagfényes nyári éjszakán
vágyódva bámulom az eget,
épp lehullt egy halovány csillag,
s én az ég felé tárom kezem.
Oly régóta az égben álmodsz,
kicsi voltam, mikor elmentél,
hiányod sem múlt egy cseppet sem,
Te még mindig a szívemben élsz.
Emlékszel arra a szentestére?
Elvittél a templomba. Boldog voltam!
Láttam egy fehér fényt, éreztem
a melegséget. Hozzád szóltam!
Látni véltem a csodát. Te is?
Számunkra az utolsót. Ez volt…
De Te itt hagytál!… te elmentél…!
Miért?… mondd el Nekem, fénylő Hold!
2 hozzászólás
Kedvesen szép verssel szóltál szeretett Nagymamádhoz. Tetszik a vers az is, hogy a hagyományos formázott versben fejezted ki a gondolataidat.
Szeretettel ajánlom, hogy már elhagytuk azt a módszert, hogy minden sor-elejét nagybetűvel kezdjük.
Csak ott írjuk nagybetűsen a mondatot, ha az eleje a mondatnak!
Szeretettel olvastam: Kata
Kedves Kata! Köszönöm szépen dícsérő szavaid! 🙂
Igen már én se úgy írom csak néha véletlenül. Most se vettem észre…. Javítani fogom, csak most kis ideig nem leszek gépközelben. Zsuzsa