Csillagfényes téli éjszakán
sóvárogva kémlelem az eget.
Velem együtt sóhajt az égbolt,
drága mamám reád emlékezem.
Oly rég volt mikor eltávoztál,
kicsi voltam, talán még óvodás.
Eszembe jutsz mindig ilyenkor,
itt tündökölsz némán, mint látomás.
Ó, most kihunytak a csillagok:
és Te itt hagytál!… és Te elmentél…!
Miért?… mondd el Nekem, fénylő Hold! –
Hozzám már csak a rideg szél beszél. –
Azóta sok esztendő eltelt,
felnőttem és szárnyra keltem újra,
sőt még a dédunokáid is,
ugye látod őket? Derülsz újra?
De jó! Most már nekem is könnyebb,
nagyot sóhajtok, vágyom a csöndre.
Múlt lehullt, mint levél a fáról,-
szívemben ott élsz tovább örökre.