A lóápoló 10. fejezet

10. fejezet

Petra sorba járta az istállókat, karámokat. Egyik, másik lónál hosszabban elidőzött, de a felnőttek előtt titok maradt, hogy mitől függ az ismerkedés hossza. A kezében lóbált zacskóval éppen egy olyan lóhoz közelítet, amelyik nyugtalanul mászkált a számára kicsinek tűnő helyen. Amikor az ajtóhoz ért bosszúsan belerúgott, majd hátra kapva fejét nyerített. Egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő a viselkedése, de Petra ezzel nem törődött, odament az ajtó elé, és háttal megállt. Elővett egy falat répát, de aztán mégis visszaejtette a zacskóba, és csak úgy hátrafelé beszólt a lónak: – Tudom, te nagyon erős vagy, én meg kicsi.
A kislány feje alig ért az ajtó éle fölé, de a hangja eljutott a fekete csődörhöz. Megállt a hátsó falnál, és a füleit Petra felé fordította. Egy darabig semmi sem történt, mind a ketten csak vártak. Az állat türelme fogyott el hamarabb, ezért ő mozdult elsőnek. Előre sétált, és átemelte a fejét az ajtón. Fújtatott egyet, ettől Petra haja összekócolódott.
– Szeretnél valamit? – kérdezte, és a kinyitott tenyerét úgy tartotta mintha adni szeretne valamit.
A csődör belenyalt, mert nem talált répát, közben a kislány odanyomta az arcát a pofájához, és megpuszilta a szeme alatt.
Éva kezdte megszokni, hogy a lánya ilyen otthonosan mozog ebben a veszélyes környezetben, ezért már csak fél szemmel figyelte. Feltűnt neki, hogy László megint úgy sétál mellette, mint aki csak testben van jelen. Gondolatai kitudja, milyen távol járnak. Úgy érezte, itt a pillanat, amikor megkérdezze, mi a baja.
Egy gyors lépéssel előtte termett, ettől majdnem összeütköztek, fejét felemelte, és feltette a régóta fogalmazódó kérdést: – Mi bajod van? Olyan furcsa vagy reggel óta. Mintha senki nem érdekelne, egyfolytában valahol máshol járnak a gondolataid.
– Tessék? – nézett rá László, és látszott rajta, hogy a kérdések fele sem jutott el az agyáig -, mit kérdeztél?
– Azt kérdeztem, hogy mi van veled? Nem ilyennek ismertelek meg.
– Ne haragudj – fogta meg Éva karját. – Éjjel semmit nem aludtam, és azt hiszem, egyre jobban kijön rajtam a fáradtság. Gyere, igyunk egy kávét a büfében.
Közben körbenézett az udvaron, Gézát keresve a szemével. Épp akkor lépett ki a fekete csődör melletti istállóból vasvillával a kezében.
– Géza! – szólt oda László. – Vigyáznál Petrára, amíg anyukájával iszunk egy kávét?
– Menjenek nyugodtan főnök – tette le a villát Géza. – Addig lecsutakoljuk Rozsdást a kislánnyal, gondolom tetszeni fog neki.
– Jó ötlet – mondata László, majd megfogta Éva kezét, és elindult a büfé felé.
Kért két kávét, és ugyan mind a két keze foglalt volt, de könyökét kiemelve jelezte Évának, hogy karoljon bele, mert nem itt a napon akarja meginni az italokat.
Elsétáltak a kedvenc padjához a tópartra. Mutatta Évának, hogy üljön le.
– Szeretek itt üldögélni – mondta –, olyan megnyugtató.
Leült és elvette a felé nyújtott poharat, de már nem tudott tovább várni a kérdéssel: – Miért nem aludtál az éjjel?
– Meghalt a testvérem – mondta ki egy szuszra az egyelőre feldolgozatlan mondatot. – Vagyis a féltestvérem apai ágon.
– Éreztem, hogy valami baj van – fogta meg László karját –, részvétem. Hogyan történt?
– Köszönöm. Tegnap mikor hazajöttem itt vártak a rendőrök – kezdte mesélni. – Autó baleset. Nekem kellett velük mennem, azonosítani Ferit. – Így hívták – magyarázta.
– Nem tudtam, hogy van testvéred, igaz egyelőre nem sokat tudunk egymásról. Apukádról is csak annyit mondtál, hogy elhagyott benneteket. Vele mi van? Hogy viseli?
– Nehezen. Amikor végre elengedtek a patológiáról elmentem hozzá, nála töltöttem az éjszakát. Ilyen összetörtnek, és öregnek még soha nem láttam.
– Ez nagyon kedves volt tőled.
– Nagyon hosszú ideje nem találkoztunk – nézett a tó vizére László -, nem nagyon tudtunk miről beszélgetni. Eleinte csak hallgattunk, ültünk egymással szemben. Akkor már nem volt fontos, hogy valamikor régen elhagyott, megsajnáltam. Rájöttem, hogy Feri volt az egyetlen, akivel tartotta a kapcsolatot. Tegnap ebédre várta, helyette én telefonáltam, hogy meghalt – mesélt megállíthatatlanul. – Egész nap boldogan készülődhetett, főzött, várt a találkozóra. Tervezgethette, hogy miket kérdez, és milyen tanácsokat ad majd neki. Ott, akkor rájöttem, hogy történt, ami történt kettőnk között, ezek után nem hagyhatom magára, mégis csak az apám. Egész nap ezen törtem a fejem, ezért kalandoztak el a gondolataim.
– Ne haragudj – nézett Éva Lászlóra.
– Miért haragudnék rád?
– Mert magamban korholtalak. Menyire érzéketlen lettél, de belátom, hogy önző voltam, már reggel mikor megláttalak, meg kellett volna kérdeznem, hogy mi bánt.
– Nem haragszom, inkább örülök, hogy valakinek elmondhattam, így talán már nem ezen fogom törni a fejem.
– Miért nem mondtad le a mai napot?
– Megígértem Petrának.
– Nem olyan kicsi már, megértette volna.
– Annyira készült a mai napra, szívtelenségnek éreztem volna csalódást okozni neki. Látod, milyen jól érzi magát? Olyan mintha ez lenne az igazi otthona.
– Mindig is odavolt a lovakért.
– Ez valami más – fordította vissza tekintetét Évára -, ilyet én még nem láttam. Mintha a lovak lelkébe látna. Láttad, ahogy Kuncsorgót kezelte, ez eddig még senkinek sem sikerült, pedig régóta élek köztük. Valamit a fülébe súgott, és nem nyaggatta tovább az újabb falatokért. A fekete csődörhöz még senki nem került ilyen közel, csak a gazdájára hallgat. Petra meg elérte, hogy rá figyeljen, és hívás nélkül oda ment hozzá. Gondolom neked nem tűnt fel, hogy már nem rugdossa az istállója ajtaját. Szinte csend van a lovardában, pedig már megszoktuk, hogy ha rájön, akkor egész nap döngeti az ajtót.
– Nem tudtam, hogy ilyen képességei vannak – állapította meg Éva.
– És még nem tudunk mindent – mondta László -, ilyen képességeket nem lehet tanulni, Petra már így született. Ezért nem tud betelni a lovas könyvekkel. Soha nem érzett még ló szagot, de a vérében van, ezért rögtön felismerte a kezemen. Olyan otthonosan mozog köztük, mintha születése óta együtt élne velük.
Évának jólesett, hogy dicséri László, a lánya képességeit. Kiitta az utolsó korty kávét a műanyag pohárból, majd felállt. Elvette László kezéből is, mert az már jóval az övé előtt kiürült. Elsétált vele a szemetesig, és kidobta. Mire visszaért, már László is felállt. Indulni akart vissza az istállókhoz, de Éva elé állt, és egy váratlan mozdulattal megölelte. A férfi kicsit meglepődött, de nem mutatta, csak felemelte a kezét, és szorosan magához szorította Évát.
– Ezt miért kaptam? – kérdezte.
– Úgy éreztem szükséged van erre a történtek miatt.
– Nagyon jól esik. – hajtotta fejét Éva vállára.
Ekkor termett ott váratlanul mellettük Petra. – Ti mit csináltok? – kérdezte.
– Vígasztalom Lászlót – válaszolta anyja. – Meghalt a testvére – magyarázta.
– Nagyon sajnálom – mondta Petra, és félretolva anyját, László elé állt. – Én is megölelhetlek? – kérdezte.
László leguggolt, és átölelte a kislányt, és csak annyit mondott: – Köszönöm.
Petra hamar kibontakozott az ölelésből, és mint aki ilyen gyorsan feldolgozta a halálesetet széles mosollyal kezdte mesélni eddigi élményeit.
– Képzeld anya, lecsutakoltuk Rozsdást. Kaptam egy sámlit, hogy felérjem, utána kiganézhattam az istállóját – mesélte, úgy mint aki ennél jobb munkát még életében nem végzett.
– Lehet, hogy az otthoni takarítást át kellene keresztelnem ganézásra – mosolygott Lászlóra Éva.
– Lehet, hogy akkor szívesebben csinálná – állapította meg László.
Petra nem törődött ezekkel a megjegyzésekkel, folytatta a történetek mesélését: – A Fríz lovak nagyon szépek, de itt csak egyet láttam – nézett kérdő tekintettel Lászlóra.
– Melyik az? – kérdezett közbe Éva.
– A fekete csődör – válaszolt Petra, mintha ez a legtermészetesebb lenne. – Igaz a lábát nem láttam, de a nyaka ívéből, és a fejformájából gondolom.
– Igen, jól ismerted fel a Frízre jellemző nyakat, és fejformát – dicsérte meg László.
– Miért kellett volna látni a lábát is? – kérdezte Éva.
– Mert csak ennek a fajtának olyan a lába mintha hosszú szőrű zokni lenne a lábán – válaszolta Petra.
– Igen, némelyiknek olyan hosszú szőr van a bokáján, hogy a patája sem látszik – magyarázta László.
– Megéheztem – váltott témát ismét Petra.
– Nem csodálom, amennyit szaladgáltál. egyik karámtól a másikig, – mondta Éva -, és még ganéztál is.
– Akkor menjünk ebédelni – javasolta László. – Nem valami bőséges a választék, de azt mondják: „Az éhség jó szakács”