39. fejezet
Lászlót annyira váratlanul érte a bejelentés, hogy szóhoz sem jutott. Nem tudta, mi a legjobb reagálás erre. Vigasztalja, örüljön vele, vagy leszúrja? Észrevette, hogy a szeme sarkából elindul egy könnycsepp, ezért úgy döntött, nem szúrja le, amiért hagyta magát.
– Miből gondolod? – kérdezte. – Fiatal vagy még ehhez.
– Minden hónapban rendszeresen megjön – kezdett magyarázkodni -, tudja mi – tette még hozzá. – Most meg már egy hetet késik.
– Szüleidnek, mondtad már?
– Nem mertem megmondani.
– Nekem, akkor miért mondtad el?
– Nem tudom, de úgy éreztem valakinek el kell.
– Üljünk lóra – tanácsolta László. – Sétáljunk egyet az erdőben, közben tudunk beszélgetni.
Felsegítette Zsófit, utána ő is nyeregbe ült. Elindultak abba az irányba ahonnan pár perce érkeztek Gézával. Ahogy az avarral borított útra értek a kislány nem bírta tovább a csendet.
– Mit csináljak most? – kérdezte.
– Nem vagyok orvos – kezdte László -, de úgy gondolom, a te korodban, nem ritka, hogy késik a menstruáció. Azt nem kérdezem, hogy kivel, csak azt, hogy hány alkalom volt?
– Csak egyszer történt – nézett maga elé szégyenkezve Zsófi. – Az is csak rövid ideig, mert akkor mikor bennem éreztem, azonnal kitisztult a fejem, pedig nagyon el tudott varázsolni. Abba hagyattam vele.
– Nagyon ritkán fordul elő, hogy ennyitől valaki terhes lesz – vigasztalta László. – Azért szerintem apukádnak elmondhatnád.
– Visszamehetnénk? – kérdezte Zsófi váratlanul.
László csak most vette észre, hogy milyen szokatlan pózban ül a nyeregben. Szó nélkül megfordította Csillagfényt, a lány pedig követte példáját, pedig egyre jobban kínozták a görcsök. Ahogy visszaértek, Zsófi leugrott Fáraó nyergéből, és igyekezett minél előbb elérni a mosdót. László is leszállt, megfogta a két lovat, bevezette őket az istállóba, és szólt Gézának, hogy nyergeljen le. Kisétált a tóhoz, leült kedvenc padjára, és elgondolkodva nézte a vizet. Hangos csobbanás jelezte, hogy egy hal feldobta magát a felszínre. A kacsák most nem voltak a közelben. A vízililiom is elvirágzott, csak a hatalmas levelei terültek szét a vízen.
– Leülhetek én is? – kérdezte Zsófi, jelezve, hogy csatlakozni szeretne.
– Igen – mutatott a mellette szabadon maradt részre László. – Minden rendben? – kérdezte.
– Ennyire még soha nem örültem neki, hogy megjött – nézett elgyötört arccal, de mosolyogva Zsófi.
– Én is örülök, hogy megoldódott ez a helyzet, de azért javaslom, hogy beszélgess el a szüleiddel.
– El fogok – ígérte meg, távolba révedő szemmel, aztán hozzá tette: – Köszönöm.
– Mit köszönsz?
– Azt, hogy nem szúrt le a felelőtlenségem miatt.
– Felelőtlenség volt, ebben igazad van, de nekem nincs jogom, hogy leszúrjalak. Remélem tanultál a történtekből. Szerelmes vagy a fiúba?
– Nem tudom, de ilyet többet nem csinálok – fogadkozott.
– Azért én is köszönöm, hogy engem avattál a bizalmadba.
– Úgy éreztem, hogy ezt mással nem tudom megbeszélni, és örülök, hogy elmondtam.
László témát váltott, mert úgy érezte, levonta a megfelelő következtetést az eddigiekből.
– Ma elmaradt a gyakorlás – mondta, és Zsófira nézett. – Egy hét múlva lesz az országos verseny. Addigra rendbe jössz, vagy mondjam le a nevezést?
– Nem kell lemondani. Addig bepótolom a mai elvesztegetett napot.
– Jó, akkor holnap folytatjuk – állt fel László, és nyújtotta a kezét Zsófinak, aki elfogadta a segítséget, ő is felállt, megölelte oktatóját.
– Köszönöm – mondta még egyszer.
Másnap délután, már az istálló előtt várta László, Zsófit. Mellette állt Fáraó, mindenféle szerszám nélkül, csak a nyakán átdobott kötelet tartotta a kezében. Mikor meglátta tanítványát kiszállni az apja által vezetett autóból, integetett neki jelezve, hogy itt várja. Zsófi elbúcsúzott a doktortól, és hamarosan László elé ért. Csodálkozva nézett végig a lovon.
– Ma nem lovagolhatok? – kérdezte.
– Ma mást csinálunk – nézett talányos tekintettel László. A kötelet tanítványa kezébe adta, és elkezdte magyarázni a feladatot. – Vezesd be a karámba Fáraót, de ne cibáld a nyakát, hagyd, hogy magától kövessen. Ma erősítünk a kettőtök között lévő kapcsolaton – magyarázta, és közben elindult a karám felé. Úgy tett, mintha nem figyelné, a gyenge kapoccsal összekötött versenytársakat.
Zsófi nem kérdezősködött, mert emlékezett a kezdet kezdetén kapott intelemre: – Mindig azt csinálod, amit mondok – mondta ezt László, még az első óra előtt.
Beérve a karámba László elhúzódott az egyik sarokba, és onnan adta az utasításokat.
– Kezdj el kocogni a kerítés mentén. A kötelet mindig tartsd lazán.
Zsófi megindult, és a ló követte, először csak gyorsított a sétaütemén. A lány kicsit nagyobb tempóra váltott, így Fáraó ügetni kezdett. Mikor elértek a másik hosszú oldalhoz, László új utasítást adott: – Vedd le róla a kötelet.
Innen kezdve, minden kötelék nélkül szaladtak egymás mellett. Már csak a lelkük volt összekötve. A következő kanyar után a földön keresztbe feküdt egy akadályrúd.
– Ugorjátok át – mondta László a sarokból.
Elég lett volna, szaladni mintha semmi nem lenne az útban, de Zsófi értette mi a feladat, ezért, amikor a rúdhoz ért, ugrott mintha akadályfutó lenne. A ló követte a példáját, szinte egyszerre repülve zsokéjával.
– Így tovább – mondta László. – Sorba, ahogy az akadályok számát látod, ugorjátok mindet át.
A következő egy meredek volt, de csak fél méter magas. Mint jól összeszokott csapat egymás mellett repültek át felette. A következő, már magasabb, az utána következő, meg még magasabb.
– Amit már nem tudsz átugrani, azt kerüld ki – jött a következő utasítás -, de ugorj, mellette mintha együtt repülnél Fáraóval.
Zsófi kezdett fáradni, de tudta nem hagyhatja cserben a társát, ezért futott a következő meredekhez, ami már egy méter magas volt. Ezt már kikerülte, de együtt ugrott a lóval. Az utolsó, egy oxer, és versenymagasságú. Hasonlóan vették, mint az előzőt. László örömében tapsolni kezdett.
– Gyertek ide – szólt oda a kifáradt versenyzőknek.
Zsófi teljesen kifulladva állt meg oktatója előtt, mellette Fáraó fujtatott.
– Ez csodálatos volt – ölelte meg lihegve a ló nyakát.
– Szerintem is. Ügyesek voltatok – dicsérte meg őket László. – Tudtam, hogy szoros köztetek a kapcsolat, de nem gondoltam, hogy elsőre végigcsináljátok hiba nélkül. Szeretnél még lovagolni?
– Ha nem muszáj, akkor, inkább a maradék időben lecsutakolnám Fáraót.
– Nekem az is jó, mert azzal is szorosabbá válik a kapcsolatotok. Majd holnap folytatjuk, akkorra felépíttetek egy pályát, mintha verseny lenne.
László magára hagyta tanítványát, és elsétált a tópartra. A nap a háta mögött már a látóhatár környékén járhatott, mert az árnyéka hosszan elnyúlt a víz felszínén. Elővette telefonját, és tárcsázott.
– Szia – köszönt bele a készülékbe Éva.
– Szia – fogadta László. – Este mehetek hozzátok? – kérdezte.
– Várjál, megnézem a naptáramat, hogy ez a te napod-e – viccelődött Éva. – Persze hogy jöhetsz, Petra már várja a tegnapi mese folytatását – váltott komolyra.
– Eligazítom Gézát, utána indulok – bontotta a vonalat.
3 hozzászólás
Zsófi jó gyerek, beleégett a lecke és a javára fordítja a tanultakat. De milyen jellemző, hogy nem a szüleinek szólt a dologról, hanem az oktatójának. Ez hűen jelzi a kialakult (és kiérdemelt) bizalmat és megbecsülést. Ezek nagyon fontos értékek.
A ló és lovasa közötti kapcsolatépítés jelenete csodálatos volt, nem akarnék egyszerűbb kifejezést alkalmazni rá, mert valóban lélekemelő volt már csak olvasni is róla.
Üdv: Laca
Kedves János! Továbbra is nagyon érdekes, és élő! Klassz, h kiderült, hogy Zsófi nem terhes, s így nem kell lemondani a versenyzésről. Tetszik az a gyakorlat, amit László kitalált. A ló és lovasa között fontos az összhang. Folytatom…! Üdvözlettel: én
Kedves Bödön!
Ezt az edzési formát nem olvastam sehol, csak abból indultam ki, hogy két ember, vagy ebben az esetben ló, és ember között akkor teljes az egyetértés, ha érintés, vagy parancsszó nélkül is megértik egymást. Szerintem ez működne élőben is. Ha már egymás gondolatát is megértik, akkor teljes az összhang.
További jó olvasását, üdvözlettel: János