A lóápoló 39. fejezet

39. fejezet

Lászlót annyira váratlanul érte a bejelentés, hogy szóhoz sem jutott. Nem tudta, mi a legjobb reagálás erre. Vigasztalja, örüljön vele, vagy leszúrja? Észrevette, hogy a szeme sarkából elindul egy könnycsepp, ezért úgy döntött, nem szúrja le, amiért hagyta magát.
– Miből gondolod? – kérdezte. – Fiatal vagy még ehhez.
– Minden hónapban rendszeresen megjön – kezdett magyarázkodni -, tudja mi – tette még hozzá. – Most meg már egy hetet késik.
– Szüleidnek, mondtad már?
– Nem mertem megmondani.
– Nekem, akkor miért mondtad el?
– Nem tudom, de úgy éreztem valakinek el kell.
– Üljünk lóra – tanácsolta László. – Sétáljunk egyet az erdőben, közben tudunk beszélgetni.
Felsegítette Zsófit, utána ő is nyeregbe ült. Elindultak abba az irányba ahonnan pár perce érkeztek Gézával. Ahogy az avarral borított útra értek a kislány nem bírta tovább a csendet.
– Mit csináljak most? – kérdezte.
– Nem vagyok orvos – kezdte László -, de úgy gondolom, a te korodban, nem ritka, hogy késik a menstruáció. Azt nem kérdezem, hogy kivel, csak azt, hogy hány alkalom volt?
– Csak egyszer történt – nézett maga elé szégyenkezve Zsófi. – Az is csak rövid ideig, mert akkor mikor bennem éreztem, azonnal kitisztult a fejem, pedig nagyon el tudott varázsolni. Abba hagyattam vele.
– Nagyon ritkán fordul elő, hogy ennyitől valaki terhes lesz – vigasztalta László. – Azért szerintem apukádnak elmondhatnád.
– Visszamehetnénk? – kérdezte Zsófi váratlanul.
László csak most vette észre, hogy milyen szokatlan pózban ül a nyeregben. Szó nélkül megfordította Csillagfényt, a lány pedig követte példáját, pedig egyre jobban kínozták a görcsök. Ahogy visszaértek, Zsófi leugrott Fáraó nyergéből, és igyekezett minél előbb elérni a mosdót. László is leszállt, megfogta a két lovat, bevezette őket az istállóba, és szólt Gézának, hogy nyergeljen le. Kisétált a tóhoz, leült kedvenc padjára, és elgondolkodva nézte a vizet. Hangos csobbanás jelezte, hogy egy hal feldobta magát a felszínre. A kacsák most nem voltak a közelben. A vízililiom is elvirágzott, csak a hatalmas levelei terültek szét a vízen.
– Leülhetek én is? – kérdezte Zsófi, jelezve, hogy csatlakozni szeretne.
– Igen – mutatott a mellette szabadon maradt részre László. – Minden rendben? – kérdezte.
– Ennyire még soha nem örültem neki, hogy megjött – nézett elgyötört arccal, de mosolyogva Zsófi.
– Én is örülök, hogy megoldódott ez a helyzet, de azért javaslom, hogy beszélgess el a szüleiddel.
– El fogok – ígérte meg, távolba révedő szemmel, aztán hozzá tette: – Köszönöm.
– Mit köszönsz?
– Azt, hogy nem szúrt le a felelőtlenségem miatt.
– Felelőtlenség volt, ebben igazad van, de nekem nincs jogom, hogy leszúrjalak. Remélem tanultál a történtekből. Szerelmes vagy a fiúba?
– Nem tudom, de ilyet többet nem csinálok – fogadkozott.
– Azért én is köszönöm, hogy engem avattál a bizalmadba.
– Úgy éreztem, hogy ezt mással nem tudom megbeszélni, és örülök, hogy elmondtam.
László témát váltott, mert úgy érezte, levonta a megfelelő következtetést az eddigiekből.
– Ma elmaradt a gyakorlás – mondta, és Zsófira nézett. – Egy hét múlva lesz az országos verseny. Addigra rendbe jössz, vagy mondjam le a nevezést?
– Nem kell lemondani. Addig bepótolom a mai elvesztegetett napot.
– Jó, akkor holnap folytatjuk – állt fel László, és nyújtotta a kezét Zsófinak, aki elfogadta a segítséget, ő is felállt, megölelte oktatóját.
– Köszönöm – mondta még egyszer.

Másnap délután, már az istálló előtt várta László, Zsófit. Mellette állt Fáraó, mindenféle szerszám nélkül, csak a nyakán átdobott kötelet tartotta a kezében. Mikor meglátta tanítványát kiszállni az apja által vezetett autóból, integetett neki jelezve, hogy itt várja. Zsófi elbúcsúzott a doktortól, és hamarosan László elé ért. Csodálkozva nézett végig a lovon.
– Ma nem lovagolhatok? – kérdezte.
– Ma mást csinálunk – nézett talányos tekintettel László. A kötelet tanítványa kezébe adta, és elkezdte magyarázni a feladatot. – Vezesd be a karámba Fáraót, de ne cibáld a nyakát, hagyd, hogy magától kövessen. Ma erősítünk a kettőtök között lévő kapcsolaton – magyarázta, és közben elindult a karám felé. Úgy tett, mintha nem figyelné, a gyenge kapoccsal összekötött versenytársakat.
Zsófi nem kérdezősködött, mert emlékezett a kezdet kezdetén kapott intelemre: – Mindig azt csinálod, amit mondok – mondta ezt László, még az első óra előtt.
Beérve a karámba László elhúzódott az egyik sarokba, és onnan adta az utasításokat.
– Kezdj el kocogni a kerítés mentén. A kötelet mindig tartsd lazán.
Zsófi megindult, és a ló követte, először csak gyorsított a sétaütemén. A lány kicsit nagyobb tempóra váltott, így Fáraó ügetni kezdett. Mikor elértek a másik hosszú oldalhoz, László új utasítást adott: – Vedd le róla a kötelet.
Innen kezdve, minden kötelék nélkül szaladtak egymás mellett. Már csak a lelkük volt összekötve. A következő kanyar után a földön keresztbe feküdt egy akadályrúd.
– Ugorjátok át – mondta László a sarokból.
Elég lett volna, szaladni mintha semmi nem lenne az útban, de Zsófi értette mi a feladat, ezért, amikor a rúdhoz ért, ugrott mintha akadályfutó lenne. A ló követte a példáját, szinte egyszerre repülve zsokéjával.
– Így tovább – mondta László. – Sorba, ahogy az akadályok számát látod, ugorjátok mindet át.
A következő egy meredek volt, de csak fél méter magas. Mint jól összeszokott csapat egymás mellett repültek át felette. A következő, már magasabb, az utána következő, meg még magasabb.
– Amit már nem tudsz átugrani, azt kerüld ki – jött a következő utasítás -, de ugorj, mellette mintha együtt repülnél Fáraóval.
Zsófi kezdett fáradni, de tudta nem hagyhatja cserben a társát, ezért futott a következő meredekhez, ami már egy méter magas volt. Ezt már kikerülte, de együtt ugrott a lóval. Az utolsó, egy oxer, és versenymagasságú. Hasonlóan vették, mint az előzőt. László örömében tapsolni kezdett.
– Gyertek ide – szólt oda a kifáradt versenyzőknek.
Zsófi teljesen kifulladva állt meg oktatója előtt, mellette Fáraó fujtatott.
– Ez csodálatos volt – ölelte meg lihegve a ló nyakát.
– Szerintem is. Ügyesek voltatok – dicsérte meg őket László. – Tudtam, hogy szoros köztetek a kapcsolat, de nem gondoltam, hogy elsőre végigcsináljátok hiba nélkül. Szeretnél még lovagolni?
– Ha nem muszáj, akkor, inkább a maradék időben lecsutakolnám Fáraót.
– Nekem az is jó, mert azzal is szorosabbá válik a kapcsolatotok. Majd holnap folytatjuk, akkorra felépíttetek egy pályát, mintha verseny lenne.
László magára hagyta tanítványát, és elsétált a tópartra. A nap a háta mögött már a látóhatár környékén járhatott, mert az árnyéka hosszan elnyúlt a víz felszínén. Elővette telefonját, és tárcsázott.
– Szia – köszönt bele a készülékbe Éva.
– Szia – fogadta László. – Este mehetek hozzátok? – kérdezte.
– Várjál, megnézem a naptáramat, hogy ez a te napod-e – viccelődött Éva. – Persze hogy jöhetsz, Petra már várja a tegnapi mese folytatását – váltott komolyra.
– Eligazítom Gézát, utána indulok – bontotta a vonalat.