36. fejezet
Már egy hét eltelt a temetés óta. Péter lassan feldolgozta az utóbbi pár hónap eseményeit. Ismét a tükör előtt állt, és hosszan vizsgálta, régen használt öltönyét. Mindenki azt várta, hogy ebben megy a temetésre, de jobbnak tartotta, ha az érettségi öltönyét veszi fel. Jolán különben is azok táborát erősítette, akik nem vettek volna ilyen öltönyt. Most viszont kötelezőnek érezte, hogy ez legyen rajta. Még egyet igazított a zakón aztán oda fordult édesanyjához és megkérdezte.
– Jó leszek így?
– Nagyon csinos vagy. – lépett hozzá, és mind két oldalon megpuszilta.
Péter kezébe fogta hátizsákját, és elindult az ajtó felé. Most először megy ki az utcára a Boss öltönyében.
Kingáék kapujában állva kicsit remegett a lába, de azért megnyomta a kapucsengőt. Az elektromos zár, pár másodperc múlva berregni kezdett. Belépett a kapun, és látta, hogy már nyílik is a ház bejárati ajtaja.
– Mindenki itthon van, ahogy kérted, – nézett csodálkozva végig rajta Kinga. – nagyon jól áll rajtad, még mindig ez az öltöny, de miért jöttél ki benne az utcára? Ilyet még soha nem tettél. – hadarta, a meglepetéstől Kinga.
– Majd megtudod. – lépett oda Péter, és hosszan megcsókolta. – Menjünk be, ott mindent elmondok.
Kinga becsukta az ajtót és követte Pétert a nappaliba, ahol a szülei egymás mellet ülve a kanapén, már várták őket.
– Péter, – állt fel Kinga édesanyja. – még soha nem láttuk rajtad, ezt az öltönyt, de tényleg lenyűgözően nézel ki benne. Minek köszönhetjük, hogy megmutatod nekünk.
Péter kicsit megköszörülte a torkát.
– Mos vettem fel utoljára, – kezdte mondandóját. – de úgy éreztem erre az alkalomra ezt kell felvennem. Doktor úr, – fordult most Kinga apjához. – már régóta ismer engem, remélem megbízhatónak tart, és érdemesnek arra, hogy engedélyt adjon, hogy megkérjem a lánya kezét.
Dr. Zoltán felpattant a kanapéról, oda lépett Péter elé, és szorosan megölelte.
– Régóta családtagnak tekintünk, – mondta. – örülünk neki, hogy erre az elhatározásra jutottál, de mit szó ehhez Kinga?
– Mindjárt megtudjuk, – mondta Péter, oda fordult Kinga felé, és két térdre ereszkedett. – Olyan régen ismerjük egymást, hosszú ideje viseljük el egymás rigolyáit, és én még nagyon hosszú ideig szeretném elviselni a tieidet, ezért reménnyel a szívemben, megkérdezem tőled, hozzám jössz feleségül? – közben benyúlt a zsebébe, és elővett belőle egy rubintköves eljegyzési gyűrűt, amit most Kinga elé tartott. Kinga lesütött szemmel, halvány pírral az arcán, mint aki nem számított a kérdésre, elvette a gyűrűt Péter kezéből, és elcsukó hangon, csak annyit tudott mondani.
– Igen, hozzád megyek, – felhúzta a gyűrűt, majd felsegítette Péter, és szorosan magához ölelte. – régen várom már ezt a kérdést, – mondta alig hallhatóan. – mégis most meglepett, és nagyon meghatott, hogy miattam hoztad ki az utcára először a számodra legkedvesebb ruhát.
A hosszú ölelkezés alatt Zoltán doktor kiment a konyhába, és a hidegtől gyöngyöző üveg pezsgővel tért vissza.
– Ezt a pezsgőt két évvel ezelőtt hűtöttem be, – magyarázta, elsősorban, feleségének, aki többször szóvá tette, hogy minek hűti a pezsgőt, ha soha nem bontja ki. – és ez most magyarázat anyukádnak is, mert erre a napra vártam. Most kibontjuk.
Visszaült a kanapéra, és töltött mindenkinek. Felemelte a poharát, és csak annyit mondott.
– Legyetek boldogok.
Mindannyian kiitták a poharukat, de alig tették le az asztalra, Zoltánné megszólalt.
– Azt mondtad, hogy most vetted fel utoljára azt a szép öltönyt. Én azt hittem, ebben vezeted az oltár elé Kingát.
– Nem ebben, – mondta visszavonhatatlanul Péter. – kölcsönzök egy szmokingot, mert mint mondtam ezt az öltönyt nem veszem fel többet.
– Miért döntöttél így? – kérdezte Kinga.
– Jolán miatt. – mondta Péter. – Eddig, ha felvettem ezt az öltönyt és a tükör elé álltam, más embernek éreztem magam. Azt hittem, több vagyok, jobb vagyok benne másoknál. Megismerkedtem Jolánnal, a kopott ruhájában, széttaposott cipőjében. Ha ránéztem, így is többnek, és jobbnak láttam mindenkinél. Lehetett volna rajta Versace kosztüm, a szíve akkor sem lett volna nagyobb.
Mind a hárman, elérzékenyülve hallgatták Pétert, és nem mertek közbe szólni.
– Túl kell lépnem, az öltönymániámon, – mondta ki magára először, azt, amit már többen a szemére vetettek. – igen, belátom, hogy mánia volt. – nézett Kingára, és kitörölte a szeméből a gyülekező, épen legördülni készülő könnyet.
– Ez egy nagyon nagy lépés volt a gyógyulás útján, – fogta meg Péter kezét Kinga. – ha már te is látod, hogy ez mánia volt, és beismered, az már majdnem egyenlő a gyógyulással.
– Nem voltam beteg, kikérem magamnak, – mosolygott Péter, mindenkire. – csak egy kicsit mániákus.
– Mi lesz most az öltönnyel? – kérdezte Zoltán doktor. – Eladod?
– Nem, – válaszolta Péter határozottan. – nem adom el soha. Veszek egy próbababát, felöltöztetem bele, és egy vitrinben fogom őrizni mementóként, hogy mindig emlékeztessen gyengeségemre.
– És mi lesz a tükörrel? – kérdezte Kinga.
– Milyen tükörrel? – nézett csodálkozva Péter.
– Ha öltöny nélkül belenézel, mit fogsz látni? – tette, fel a kérdést Kinga egyértelműben.
– Már ha melegítőben állok elé, akkor is „valaki” néz vissza rám, már nem kell hozzá az öltöny.
6 hozzászólás
Kedves János!
Szép, romantikus befejezés!
Az utolsó mondattal nagyszerűen lezárod a regényt.
Köszönöm neked az élményt, amit olvasás közben kaptam!
Szeretettel:
Ylen
Kedves Ylen
Köszönöm, hogy végig olvastad, örülök, hogy tetszett. Lett volna, még mit írnom a témáról, de nem akartam tovább húzni a történetet, mert akkor lehet, hogy unalmassá vált volna.
Úgy éreztem, hogy itt a vége!
Üdv: FJ.
Kedves János!
Végig olvastam a történetet. Érdekes volt, fordulatos, néhol fondorlatos.:)
Több társadalmi problémát is igen jól, érzékletesen leírtál a történet során. Kicsit krimis, kicsit romantikus, realista alaphanggal.
Ügyesen ábrázoltál többféle lelki problémát, családi konfliktust, anélkül, hogy unalmassá nyújtottad volna ezekkel a történetet. Nagyon jól írsz!
Judit
Kedves Judit!
Örülök, hogy végig olvastad. Láttam a korábbi fejezteknél írt kommentedet is, és köszönöm, hogy a hibákra is felhívod a figyelmemet. Természetesen javítani fogom.
Úgy látom, hogy a korábban felmerült kérdésekre a továbbolvasás folyamán megkaptad a válaszokat.
Remélem másik irományaimat is fogod olvasni.
Üdvözlettel: János
Kedves János!
Megmondom őszintén, hogy sokakat olvasok az oldalról, de nem szoktam hozzászólást írni mindig mindenhez. Általában csak annak írok hozzászólást, aki megtisztel engem is azzal, hogy "hozzám szól" az alkotásaim alatt, mert nincsen végtelen ideje az embernek.
Olyan sokszor van, hogy írok valakinek egy hsz-t, aztán ha még nem is válaszol rá, meg felém sem néz, akkor nem strapálom magam a továbbiakban hozzászólással.
Az alkotó /én is/ szeretne visszajelzéseket kapni az alkotásáról, de olyan nincsen, hogy ő mások alkotásait nem olvassa, őt meg olvassa el mindenki, és írjon neki véleményt.
Judit
Kedves Judit!
Én is sokat olvasok innen is, de én olvasás közben szeretem érezni a nyomdafesték szagát.
Ezen az oldalon, el szoktam kalandozni olyanokhoz is akik nem írtak még nekem hozzászólást, mert az nem mindig azt jelenti, hogy nem is jártak nálam. Ha valaki ír nekem, arra igyekszem válaszolni, vagy legalább megköszönni.
Az itt olvasottakhoz én sem mindig írok értékelést, mert van olyan írás amihez nincs mit mondani. Amelyik műhöz hozzá szólok, az valamilyen szinten megfogott, akár pozitív akár negatív értelemben.
Fogok majd ismét hozzád is látogatni, mert amit eddig olvastam az tetszett. remélem te is meglátogatsz ezentúl is. Javaslom a másik, már elkészült művemet is: Fekete vér?
Nem kell félni tőle, címével ellentétben az is romantikus alkotás.
Remélem felkeltettem az érdeklődésedet, üdvözlettel: János