a fejemből
csak halkan gördülnek elő
ölelő szavaim
s belekoppannak a csendbe
mint szétszaladó
zaklatott üveg-gyöngyök
a fényesre csiszolt kőlapon
hiányzol
ezt üzeni a szél is
mely sikoltva hallgatag
és némán ordító arcomba csapja
éles hiányod
és testembe mar
és szívembe harap
a csend
amit itthagytál
4 hozzászólás
Szívszorító, és üres magányt áraszt a versed:(Nagyon szép!
Köszönöm az olvasást és persze a hozzászólást is kedves Krisztina!
Üdv! Hanga
A címmel ellentétben ez a HANGA, kíntól kiabál…
Van az úgy, hogy kiabálni muszáj, még ha csak versben is 🙂