Most értettem meg, mit is ér a jelen.
A sors unalmában játszik csak velem.
Vergődöm tervek, s kétségek között,
s okokat keresek a dolgok mögött.
Amíg a házimunkákat nyomom,
folyton a múltamon gondolkodom.
Nézem a munkában fáradt kezeket:
Miért nem kíméltem jobban ezeket?
Játszottam sofőrt, boltost, titkárt,
pecséthez hű szürke irodistát.
Rám talált majd elhagyott a szerelem,
szép és fájó emléket hagyva nekem.
Hogy merjen az ember bízni ezután?
Sóvárogni régen letűnt kény után?
Mikor előttem rejtve van az út,
s nem tudhatom melyik hova fut.
S én mégis megyek, hiszen menni kell,
kitartóan bízni, sosem adni fel.
Felépülni újra a romokból is,
s mosolyogni, még ha fájna is!