Egy ilyen napra talán vidám vers való,
melyben méztől édes minden egyes szó,
s mégis: az édes szavak – mint a rozsda –
hullnak esőként párás ablakomra.
Onnan tovafolynak a földre;
ott fekszenek némán, összetörve:
arccal a zavaros vízben fuldokolva
és elsüllyednek a sárrá ázott porban.
Utánuk nyúlok, hisz minderre szavakat keresek;
iszamos lápba merítem kezemet:
hosszan kutatok a rozsdabarna lében;
suttog az ég, sárral üzen, talán most megértem.
Belerajzolom arcodat a sárba,
s jobb időre, napsütésre várva
szárítok szívemben elázott szavakat,
dallá fűzni őket, ha eljön a pirkadat.