Persze, Madéfalvára gondolok. Ez is egy olyan évforduló, amelyről a napokban a médiákból hallani lehetett. Kettőszázötvennégy éve ezen a dermesztő hargitai hideg hajnalon, ősanyám, ölében féltőn magához szorítva a sebtében meleg rongyokba bugyolált szépapámat – a későbbi, izmos molnárlegényt- megrettenve követi a szalonkai erdő irányába, az előtte lihegő ősapámat. A közelben további sötét menekülő árnyak, hevenyészett csomagokkal, vagy anélkül. Azok is „béhuzakodni” igyekszenek az erdőbe. Vérfagyasztó ágyúlövések fenyegető dörrenései kíséri őket. Ősapám megleli a rejteket.
-Akkor es maradunk, ha ezeket az ördög viszi el- dörmögte.
-Esszelövöldözik az egész mindenséget – vacog ősanyám. Ha ránk találnak kardval levágnak minket. Nem lesz kegyelem… Legyenek átkozottak haló poraikban es…
A többit tudjuk. Csak valahogy a jelenbe olyan visszás érzés landolni. Ha az Adventtől kezdődően összegzem az eseményeket, az utóbbi időben, számomra valahogy minden a „sógorokhoz” kötődik. Legutóbb a Mária Teréziáról bemutatott többrészes filmre gondolok. E mű, a szétesett Monarchia törpeállamainak koprodukciója. Hölgyismerőseim, állítólag végig könnyeztek a nagyhercegnő szerelmi nyüglődéseit a lotaringiai gavallérral. Mindnyájan megkönnyebbültünk, amikor végre Pozsonyban, Szent István koronáját a fejére teszik. A filmbéli királynő a szent király kardjával a négy égtáj felé suhint. Madéfalva keletre van. Pozsonytól kissé délkeletre. Huszonhárom évnyire……. Isten ments! Nem akarok szentségtörő lenni. Csak elgondolkoztam.
Még előtte, decemberben adventi barangolások a nyírkos császárvárosban. Maratont baktatunk az ónos esőben. Pedig már rég vágyom egy havas meghitt adventre és Karácsonyra. Most megelégszem, azzal, ami van. A most múzeumként működő császári palota előterében kirakodóvásár. Ez még rendben, mert a tartományok helyi sajátosságait hivatottak bemutatni, forralt borral és osztrák sörrel. Még nem látni, médi in csájna feliratú mütyüröket.(Ebből majd később dömpinget tapasztalunk a Városháza mellett.) Itt temérdek a”hand arbeit”-nek kikiáltott csecse becse. Viszont egymást követik a különböző tartományok jellegzetes ételkostolói. A langoschtól a klagenfurti sajtokig, a péksüteményektől a bergenzi vadhúsból készült szalámikig. A klagenfurti lány, kedvesen kínálja a sajtskálát és édesen mosolyog a „flaszteren” felszedett ragnélküli németemen. A bergenzi asszony, miközben szarvas szalámit szeletel nekem, néhány alig felismerhető magyar szóval kedveskedik.
Most arra gondolok, vajon kik lehetnek Buccow martalócainak leszármazottai? Mert, hogy ezek nem: az tutti!
3 hozzászólás
Kedves Zarzwieczky!
Jót mosolyogtam, hogy a bécsi adventi sétán Buccow tábornok leszármazottait kerested az árusok között.
Tudtommal nem volt nős, és nem születtek gyermekei. 🙂
Egyébként Erdély katonai parancsnokaként valóban sok kegyetlenséget hajtott végre Buccow, de a Mádéfalvai vérengzést mégsem ő követte el, hanem gróf Siskovics József. Akinek ugyan volt felesége, de gyermekei neki sem voltak. 😉
Szóval, tényleg "tutti".
Tereska Mariskát a leányági örökösödés megszavazásának "köszönhetjük". Hát nem volt benne sok köszönet, a szegény székelyeknek meg aztán főleg.
Judit
Le a kalappal! Látod, én nem néztem utána,hogy nős volt, vagy sem. Kamaszként a Nyírő könyvét olvastam – akkoriban a szüleim "titkos" könyvkészletéből. Köszi,hogy olvastál. Üdv. Jenő
Kedves Zarzwieczky!
Örülök, hogy visszatértél!
Szeretem az ízes székely kifejezéseket! 🙂 Elsőként arra gondoltam majd többet olvashatok, de te inkább átmentél "nyomozóba" Labanciába 🙂
Bízom benne, hogy újra, és egyre többet olvashatok itt a tolladból származók közül! 🙂 Most pedig utána nézek eme eseménynek, mert bizony megfakult az emlékezetem a történelem terén (is).
Szeretettel:
Hamupipő