Amikor feledésbe hajtja
bús fejét az emlék,
írni fogok
a csendes éjszakákról.
A magányról,
s hogy milyen az,
mikor olvadó mosollyal
köpik arcodba
a hazug szavakat –
hiszen az akarat
semmit sem ér.
Majd mikor
halálba bóbiskol
figyelő tekintetem,
s a csendbe tompul bennem
minden intelem,
és kiszárad kezemből
összes ihletem…
koporsóm is végül
magam cipelem.
23 hozzászólás
Gyönyörű verset írtál az elmúlásról!
Köszönöm Neked!
Paris
Szia!
Nekem az első 4 sor a legszebb. Amúgy inkább rettenetes szomorú. A magány újabb "áldozatának" ábrázolása. Az üresség ott belül.
Üdv, Poppy
Igen… talán egyéb kategóriába kellett volna raknom…
Mindegy, végülis a gondolatok fontosak.
Köszönöm!
Paris
Szia! Nekem etszett, tényleg szép, van benne valami. Csak így tovább. 🙂
Köszönöm.
Paris
Gratulálok!
Nagyon tetszett a versed. Búsan szép képek…nagyon-nagyon kifejező…
Köszönöm a figyelmedet!
Paris
minden sor egy nagylélegzetű kép, minden sor mozog. Magányban eltöltött élet, és mégis a végsőkig való küzdelem ez….
Így van Valaki, köszönöm…
P.
Nagyon szép vers!
Köszönöm Boer!
…hát ha valaki, akkor Te…tudod.
N.
igen…
Szia!
Szép vers csak gratulálni tudok!Sajnos belőlem még ez az erős képi megjelenítés ami hiányzik!De mások verseit olvasva tanulok és okulok.
Köszi, hogy felraktad!
Üdvözlettel: Stevee
Köszönöm Stevee! Kezdetben ehhez képest én se voltam sehol, és az olvasás juttatott ilyen szintre. Persze még bőven van hová fejldőnöm.
Paris
Szép vers, szomorúan keserű – olyan kínokkal küszködő, de kiadtad magadból, gratulálok!:)
Köszönöm sleepwell!
Paris
Magával ragadó, szomorú, szép vers.
Örülök, hogy olvastalak.
Én köszönöm, hogy olvastál!
P.
Végtelen magány…és mégsem az… …ez jutott eszembe a versedről…
köszönöm…
Paris
Az jutott eszembe, hogy egyedüllét ez, vagy valamiféle belső magadra találás? Engem érdekes hangulat járt át…
Üdv:
Márta