Rozsdás fáknak árnyékában
szakadt lombok alatt
pribéknek nyújtod karodat
mert neked csak ennyi maradt
számtalan meg ezer éven át
haldoklott szádban a szó
kimondani nem tudtál semmit
gondolat volt szerteágazó
kíváncsiság ködös az idő
fájdalmad nem múlt
gondoltad áthelyezhető
ritkán néztek szemedbe
vakító tiszta nappalok
tótágast álltak serényen
sűrűsödő nyafogó fagyok
nem változott semmi
a tánc az tánc maradt
őszülő hajjal keményen
ropod a rozsdás fák alatt.
2 hozzászólás
Szia Edit!
Tetszik, ahogy ebben a viszonylag rövid versben milyen szép átfedés van az ősz és az elmúlás között.
Köszönöm Éva! 💖