Az albatrosz (Charles Baudelaire)

A személyzet néha, csak úgy éppen heccből,
Albatroszt fog, a tengerek nagy madarát,
Ki unottan követi őket az égből,
Ahogy suhannak a mély, sós vizeken át.

Épphogy leteszik a kopott, vizes deckre,
A lég szabad királya máris esetlen,
Óriási szárnya csüggedten lóg egyre,
Evezőként vonszolja a fedélzeten.

Az egykor erős, vad utazó most gyenge,
Mily gyönyörű volt, s most komikus és csúnya,
Egy ember a csőrébe a pipáját tömte,
Egy másik sántító járását csúfolja.

A költő is olyan, mint az ég hercege,
Ki vihar barátja, villámot kinevet,
S ha földre száműzik, gúnynak lesz részese,
Hatalmas szárnyától tovább már nem mehet.

L'Albatros

Souvent, pour s'amuser, les hommes d'équipage
Prennent des albatros, vastes oiseaux des mers,
Qui suivent, indolents compagnons de voyage,
Le navire glissant sur les gouffres amers.

À peine les ont-ils déposés sur les planches,
Que ces rois de l'azur, maladroits et honteux,
Laissent piteusement leurs grandes ailes blanches
Comme des avirons traîner à côté d'eux.

Ce voyageur ailé, comme il est gauche et veule!
Lui, naguère si beau, qu'il est comique et laid!
L'un agace son bec avec un brûle-gueule,
L'autre mime, en boitant, l'infirme qui volait!

Le Poète est semblable au prince des nuées
Qui hante la tempête et se rit de l'archer;
Exilé sur le sol au milieu des huées,
Ses ailes de géant l'empêchent de marcher.